Szentpéteri Nagy Richard: Az ajtózár és az állam
Amikor elmegyünk otthonról, bezárjuk a lakásunk ajtaját. Ezt természetesen azért tesszük, hogy illetéktelenek ne mehessenek be a magánéletünk terébe, és ne vihessék el azt, ami a miénk, amíg mi távol vagyunk.
Hogy az ajtózár olyan, mint az alkotmány, azt a néhai Finer professzortól tudhatjuk, de hogy a lakás bezárását az állam funkcióihoz is hasonlíthatjuk, azt Warburton professzortól tanultuk. Ő ugyanis úgy tartja, hogy az emberek nagy többsége akkor se hatolna be egy idegen lakásba, ha azt nem tiltaná a törvény.
Élt azonban egy híres filozófus a 17. században, aki nem így gondolta. Thomas Hobbes azon a véleményen volt, hogy erős államra van szükség az emberek féken tartásához, és e véleményét nagyon hatásosan fejtette ki. Abban az időben ritkának számított a hosszú élet, de neki kilenc évtized is megadatott, szinte végigélte a századot, látta az angol forradalmakat, utazott, előadott, száműzték, visszafogadták, bírálták pesszimizmusáért, állítólagos ateizmusáért (ez még ritkábbnak számított akkoriban), de tisztelték, elismerték, és halála óta is nagyra tartják. Valaki kiszámolta, hogy a filozófusok közül a világon róla írtak a legtöbbet – másfélszer annyit, mint a második helyezett Marxról.
Hobbes úgy vélte, hogy az emberek alapvetően nem jók, hanem rosszak, és ha a törvény nem tiltaná a rablást, akkor rabolnának. Hiszen nem a természetük teszi jókká őket, hanem a törvény (mint egykoron a választott népet tette).
Híres művében, a Leviatánban Hobbes elképzelte, milyen lenne az élet állam nélkül, vagyis hogyan élnénk akkor, ha az állam törvényei nem szabályoznák életünk számos területét, ezért nem kellene mit betartani, hiszen nem lenne állam, amely a törvényt kikényszeríti azoktól is, akik nem hajlandók engedelmeskedni.
Szörnyű képet festett az emberről Hobbes. Szerinte állam nélkül az ember legrosszabb énje érvényesülne, a lét magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid volna, amelyben mindenki harca folynék mindenki ellen (bellum omnium contra omnes), s az egyik ember a másiknak farkasa lenne (homo homini lupus est). Márpedig ezt senki sem akarná, ezért az emberek szabad akaratukból saját maguk találnák ki az államot, hogy az uralkodjék felettük.
Akármit tartsunk is e fikcióról, egyelőre vegyük komolyan. Képzeljük el, hogy az állam nélküli, vagyis az állam előtti létben az emberek szabadon ölik és lopják meg egymást, kegyetlenkednek, de egyben állandó rettegésben is élnek, míg rájuk nem kerül a sor. Mondhatnánk, hogy bizonyára a gyengék érdeke lenne a jog és a rend bevezetése, hiszen a jog mindig az elesettek, a kiszolgáltatottak mellé áll, de valójában törvény nélkül az erősek sem lehetnek biztonságban, mert ha mástól nem, attól alappal félhetnek, hogy esetleg álmukban éri őket támadás, akár azok részéről is, akik eladdig tőlük féltek. Mindenkinek érdeke tehát, hogy állami rend jöjjön létre a káosz helyén.
Ez a felismerés szüli a társadalmi szerződést, amely létrehozza az államot a természeti állapot helyett, és amelyben az embereknek immár nem egymástól, hanem az államtól kell rettegniük, amely abszolutisztikus, kegyetlen és véres, de legalább megvédi az embereket egymástól, vagyis megfékezi, vagy ha kell, megbünteti azokat, akik nem tartják be az írott jogot.
A vendetta jogáról, a bosszúállásról, az önbíráskodásról, akaratunk erőszakos érvényre juttatásáról, kényünk-kedvünk diktatúrájáról mondunk le, mert figyelembe vesszük mások hasonló igényét, amelyről ők ugyancsak lemondtak, hozzánk hasonlóan, amikor állami létbe rendeződtünk, s ezzel társadalmi lényekké, polgárokká váltunk egy hatalmas és erős állam önkénye alatt, amelyre a jogainkat rábíztuk. Cserébe ő megvéd minket azoktól, akik mégsem tartják be a társadalmi szerződést (de önmagától nem), vagyis vállalja, hogy őrizni fogja a biztonságunkat, garantálja a társadalmi békét. Ez az állam feladata. Ez igazolja a létét, ez a létének oka, ez legitimálja, ez teszi elfogadottá, ettől van, ezért a feladatért létezik közhatalom – állította Hobbes.
Napjaink állama – állítólag – sokfunkciós, bonyolult képződmény, amely számos szervével és agentúrájával számos feladatot lát el közérdekből és közpénzen, de polgárai biztonságának garantálása az elsőrendű missziója. Ha ezt nem végzi el, akkor nincs értelme a létezésének. Lehet azon vitatkozni, hogy az egészségügyben, az oktatásban, a kultúra támogatásában és még egy seregnyi területen meddig és milyen mélységig terjedjen az állami szerepvállalás – és eszméink, felfogásrendünk, politikai ideológiáink alapján ezeken a kérdéseken érdemben vitatkozunk is –, de arról nem folyik legitim vita, hogy az állam a biztonság szavatolásáért van. Lehet más feladata is, de ez biztosan a feladata. Márpedig ezt a hatáskört – társadalmi szerződésben vagy más módon, ráutaló magatartással vagy beleszületve, hallgatólagosan vagy határozottan – a polgárok bízzák az államra azzal, hogy elfogadják az autoritását.
E feladat ellátása érdekében az állam erőszakot gyakorolhat. Az államon kívül senki más és semmilyen más indokból nem alkalmazhat jogszerű erőszakot, hacsak nem az állam nevében. A magyar Alaptörvény ezt így fejezi ki: „Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.”
Az állami kényszer kordában tartása azonban ugyancsak elsőrendű érdek. Ha az emberek – mint autonóm individuumok – a fejük fölé húznak egy ekkora autoritást, akkor alighanem elvárhatják, hogy az alkotmányos legyen. Mint láttuk, Hobbes elképzelt állama nem ilyen volt, de mint majd látjuk, a mi államunk csak jogállam lehet.
Különben nem fogadjuk el a hatalmát felettünk.
