Szentpéteri Nagy Richard: A győzelem ünneplése

2020. november 11. 14:56 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Hogy a magyar miniszterelnök – akit szűkebb és tágabb lakájkörnyezete ezért a bölcsességéért is az egekig magasztal – valójában elsunnyogta kedves kötelességét, az alapvető udvariassági szabályok betartását, amely nem egy birodalom előtti meghunyászkodás, hanem a két kontinenst eszmeileg összekötő alapértékeket, a szabadság és a demokrácia elveit megvalósító szövetséges iránti – mint minden nép iránti – tisztelet megnyilvánulása lett volna, az nemhogy eszes, de inkább bárdolatlan lépésnek értékelhető. És talán nem is suttyóságnak, hanem inkább pitiáner magatartásnak ítélhető, mert nem a kicsik nagyságának, hanem kicsinységének a jele.

A magyar miniszterelnök táviratban üdvözölte a megválasztott amerikai elnököt. Ezzel a nemzetközi diplomáciában evidensen szokásos elemi gesztussal azon állam- és kormányfők, nagyságok és potentátok hosszú sorába állt, akik hasonlóan fejezték már ki jókívánságaikat szerte a világon az amerikai választási győzelem alkalmából, és századok óta hagyományos szófordulatokkal adtak hangot reményüknek a további gyümölcsöző együttműködésre nézve népük és az amerikai nép között (lásd még: világbéke). A gesztus annyira hagyományos és annyira evidens, hogy nem érdemes elelmélkedni azon, vajon időben született-e (nem), és tényleg táviratban-e (nem), mert csak a létrejöttének ténye releváns.

Ám a magyar miniszterelnök trükkös férfiú, aki alighanem elhiszi magáról, hogy ügyesen oldotta meg azt a feladatot, amelynek elvégzésére nem fűlött a foga, ezért – amúgy magyarosan, okosban – csak látszólag gratulált, valójában azonban inkább ki is mondta, meg el is hallgatta a szokásos mondatokat, emlékeztetve ama népmesei, nagyon magyar figurára, aki furfangosan hozott is ajándékot, meg nem is. Modern népi hősünk ugyanis nem az új amerikai elnök győzelméhez, és még csak nem is a megválasztásához gratulált, hanem sikeres elnöki kampányához, ami – valljuk be – szép, szép, de nem vethető össze Európa és a térség többi kormányfőjének szavaival.

Hogy a magyar miniszterelnök – akit szűkebb és tágabb lakájkörnyezete ezért a bölcsességéért is az egekig magasztal – valójában elsunnyogta kedves kötelességét, az alapvető udvariassági szabályok betartását, amely nem egy birodalom előtti meghunyászkodás, hanem a két kontinenst eszmeileg összekötő alapértékeket, a szabadság és a demokrácia elveit megvalósító szövetséges iránti – mint minden nép iránti – tisztelet megnyilvánulása lett volna, az nemhogy eszes, de inkább bárdolatlan lépésnek értékelhető. És talán nem is suttyóságnak, hanem inkább pitiáner magatartásnak ítélhető, mert nem a kicsik nagyságának, hanem kicsinységének a jele.

Csakhogy a valóság valóságos arányaiban a fenti magatartás igazából nem ilyen vagy olyan, hanem lényegében semmilyen megítélés alá sem esik, azaz nem jó vagy rossz dolognak számít, hanem tulajdonképpen nem számít. Mivel azonban a magyar kormány – és itt politikai bölcsességről már végképp nem beszélhetünk – egyértelműen elkötelezte magát a most leköszönni kényszerülő amerikai kormányzat mellett (ám még ezt is bumfordian, setesután tette, mint emlékezhetünk), most nem kis bajban érezheti magát, de ez a baj a mi bajunk is. Tekintve, hogy eme politikájával a magyar kormány nem csupán a két kontinenst összekötő alapvető értékeket nem képviseli, hanem a saját polgárait sem, vagyis minket bizonyosan nem képvisel (sajnos), azt gondoljuk, van okunk aggódni a jövőért.

Talán feltehető ugyanis a kérdés, hogy az a külpolitikai ámokfutás, amelyet az elmúlt évtizedben az Orbán-kormány ország-világ előtt bemutatott, mennyiben szolgálta honunk érdekét. Vagyis legitimen kérdezhető meg, hogy mégis milyen célokat, milyen eszméket, milyen értékeket hajszolt az a milliárdokba kerülő, féktelen, őrült politizálás, amely hatalmas társadalmi áron le akarta téríteni az országot a nyugati útról, melyre – ezer évvel ezelőtt – Szent István helyezte a haza szekerét.

Van válaszunk arra, hogy ez miért és hogyan történt, de nincs válaszunk arra, hogyan történhetett meg. És végképp nem tudhatjuk, minek kell még bekövetkeznie, hogy ez a félkegyelmű, ostoba és felelőtlen külpolitikai kardcsörtetés egyszer és mindenkorra bevégeztessék, mint egy rossz álom, afféle fekete fejezet az ország históriájában, amelyet egyszer majd két kézzel fog kitépni e nép a nagy történelemkönyvből – a keserű ébredés után.

Addig azonban most legalább van ok egy kis ünneplésre. A végleges választási eredmények távolról sem biztosak még, de az biztos, hogy Amerika történetében soha nem látott révületben tódult utcára a demokrata érzelmű városi lakosság az új amerikai elnök győzelmének régen várt bejelentésekor.

Sok honfitársunk osztozik az örömben. A magyar kormány és famulusai nem osztják ezt az érzést. Mindenesetre lehet hinni abban, hogy az új amerikai adminisztráció Magyarországgal szembeni politikája várhatóan jó lesz Magyarországnak, és nem lesz jó a jelenlegi magyar kormánynak.

Hogy az ország és a képviseletére hivatott kormány érdekei ismét találkozzanak egymással, arra a jelek szerint hazánkban sokkal, de sokkal többet kell majd várni, mint Amerikában kellett. / Szentpéteri Nagy Richard