Szemünkbe sütött a napelem
Szemünkbe sütött a napelem. Az érdekeltek (a nap, az elem meg aki ezeket gyártja és működteti) között széleskörű felháborodáshoz vezetett, hogy a kormány e környezetbarát energiára is kivetette az adót (méghozzá oly pompás mértékben, hogy mostantól csak annak éri meg napelemes házat építeni, aki legalább kétszáz esztendeig szeretne élni), tiltakozásaik révén itt-ott az illetékesek is a fejüket csóválták, sőt a köztársaság elnöke egyenesen a törvény visszavonására szólította fel az egyre kevésbé tisztelt házat.
Igaz, ugyanez az elnök néhány nappal korábban maga is aláírásával szentesítette a mondott törvényt, de, mint kiderült, akaratán kívül. Úgyhogy most önkritikát gyakorolt – abban a rettenetes hajszában kinek van ideje minden törvényt pontról pontra elolvasni? –, és ugyanakkor megfeddte az Országgyűlést en block, hogy most már elég legyen a salátatörvényekből (tudják, az olyan, amiben a trafikügyeket együtt tárgyalják az útdíjakkal meg a művi megszakításokkal, egyetlen szavazással elintézhető az egész), tessék külön-külön törvényeket alkotni, legyenek azok szépek, rövidek és nagybetűsek, hogy nyugodtan el tudja olvasni őket, aztán megfeddte a zöldombudsmant, hogy nem emelte fel a szavát (ez a hivatal már nem létezik, tudta meg később), a képviselőket, hogy nem tiltakoztak, beleértve az ellenzéki képviselőket is, akik ugyan nem szavazták meg a törvényt, de ez persze nem menti őket. Sajnálom szegény elnököt, komolyan, most állította fel legújabb igazgatóságát, mely a fenntartható fejlődést fogja majd igazgatni, nemzetközi fórumokon is folyton felemeli szavát az ivóvíz meg a tiszta levegő ügyében, hogy a gyerekeinknek is jusson majd a földből (vagy legalább azok gyerekeinek, akik megérdemlik), és itthon beleszalad egy ilyen malőrbe.
Ez van, ha senki nem olvassa el a törvényeket, mielőtt megszületnének. Az se, akit kijelölnek, hogy egyéni indítványként nyújtsa be az Országgyűlésnek, az se, aki megszavazza, az se, aki aláírja, szentesíti, kihirdeti.
Jó, hogy teljes a bizalom, jó, hogy kétharmados a meghatalmazás, meg az is jó, de milyen jó, hogy a Főnök úgyis jobban tudja, mi legyen, de azért mégis, legalább kíváncsiságból elolvashatná őket valaki. Hogy mi az irány, csak azért.
Gondolják el: ül néhány lelkes, fiatal szakember valahol a Parlament mélyén, egy csöndes irodában, és lázasan dolgozik. Reggel bejön a kisfőnök az üzenettel, hogy ma kétszázmilliárdot kell összekalapálni. Négyre legyen meg, fél ötkor megkapja Korrumpay képviselő úr, ötkor benyújtja, aztán a szokásos nevetséges ceremóniák után éjjel szavazás. Másnap már életbe léphet a törvény, aztán kasza.
A fiúk felgyűrik az ingujjukat, aztán nekigyürkőznek. Megadóztatnak mindent, ami szembejön, az internettől a művirágig, az autópálya-használattól a napelemig. Minden új ötlet sikert arat, az ifjak beleszédülnek szinte, tudják, egyetlen tollvonásukkal egzisztenciákat emelnek föl vagy döntenek porba. Hatalmuk van: ők formálják a jövőt. Azt csinálnak, amit akarnak.
Az ajtó váratlanul kinyílik, egy eltévedt, ijedt alak dugja be rajta fejét.
– Elnézést kérek, én a jogállamot keresem. Jó helyen járok?
