Szelényi Iván az elitek hatalmáról

Kell-e egyáltalán elit? Rossz kérdés. Elit van. Nem tudunk elképzelni olyan társadalmat, ahol ne lennének olyanok, akik helyettünk akarnak dönteni. Sajnos. Van-e értelmiségi elit? Sajnos van. Mert értelmiségiek gyakorta visszaélnek azzal, hogy tudnak valamit, hogy korlátozzák az emberek választási lehetőségeit.

Steven Lukes zseniális politikai gondolkodó a hatalomnak három dimenzióját különbözteti meg: döntéshozatali hatalom, nem döntéshozatali hatalom és ideológiai hatalom. Az elit elemzésekor érdemes megfontolni Lukes hatalomfogalmait.

Az elit bizonyára meghatározható döntéshozatali pozíció alapján is. Ilyen értelemben lehet értelmiségi az elit tagja? Már hogyne lehetne! Antall József, Göncz Árpád, Václav Havel, sőt a posztkommunista parlamentek minden olyan tagja, aki értelmiségi teljesítménye révén jutott képviselővé és törvényeket hozott vagy azokat megvétózta – döntéshozatali hatalmat gyakorolt.

És vajon döntéshozatali hatalommal rendelkeznek azok az értelmiségiek, akik a médiát irányítják? Szerintem igen, hiszen a negyedik hatalmi ághoz sorolható szervezeteket vezetnek. Sőt azoknak is van döntéshozatali hatalmuk, akik a közvetlenül döntéshozók „tanácsadó testületeinek” tagjai.

A nem döntéshozatali hatalmat viszont azok az értelmiségiek gyakorolják, akik megszabják a viták ágendáját. Azokra jellemző ez, akik olyan beszédnyelvet (diskurzust) használnak, amely alternatíva nélkül hagyja a döntéshozót, legyen az politikus vagy átlagember. Ilyen értelmiségi gyakran a közgazdász vagy szociológus, aki megmagyarázza – „A gazdaság vastörvénye azt követeli” satöbbi –, miért „szükségszerű” vagy az „egyetlen lehetséges” egy politikai vagy személyes döntés.

A nem döntéshozatali hatalmat gyakorló értelmiségiek a „megmondóemberek”. Megmondják, mi a kívánatos vagy erkölcsös cselekvés, s majmoknak mutatják azokat, akik másként látják. Az ilyen hatalommal rendelkezők sokszor értelmiségi rangjukkal próbálják az ágendát megszabni: „Én Nobel-díjas vagyok.” „Én világhírű író vagyok.” „A Yale Egyetem tanára vagyok.” „Akadémikus vagyok.” Tehát jobban tudom.

A harmadik dimenzió – az ideológiai hatalom. Ebben az esetben az értelmiségi elsősorban morális nyomást gyakorol, igyekszik rábírni az embereket olyan cselekedetekre, amelyek „önérdekellenesek” is lehetnek. Ilyenek a politikai és vallási fundamentalisták, akik akár forradalomra vagy öngyilkosságra veszik rá híveiket. Michel Foucault rendkívüli hozzájárulása értelmiségi önismeretünkhöz egyberímel Lukes többdimenziós hatalomfelfogásával. Foucault nem hajlandó a hatalmat és tudást különválasztani. Amikor elvi kérdéseken vitatkozunk, hatalmi harcot folytatunk. Az lesz a győztes, aki saját érveit, saját felfogását vitapartnerére tudja erőltetni. A tudásharc célja az ellenfél tudását egy alacsonyabb rendű, kevésbé általánosítható, „praktikus”, parciálisabb tudásként definiálni, s ha ez sikerül, akkor az ellenfél felett hatalmat lehet gyakorolni.

Foucault szerint minden beszédnyelv, diskurzus, így az emancipáció beszédnyelve is hatalmi eszköz. A „reformer”, az emancipátor erre törekszik. A „meleg” Foucault dühösen tiltakozott, hogy őt emancipálják, kicsalogatják a „szekrényből”, de utána előírják, miként kell homoszexuálisként élnie és viselkednie. Így lázadt Foucault a börtönök, elmegyógyintézetek „emancipációja” ellen is. Ezek a reformok csak az ellenőrzés hatékonyságát szolgálják, nem az ember szabadságának a növelését. „Itt valami bűzlik” – mondta volna Nietzsche.

Amikor Foucault tiltakozott a francia börtönök helyzete ellen, egy újságíró megkérdezte tőle: „No de professzor, önnek mi a javaslata a börtönök emancipációjára?” Foucault így válaszolt: „Nincs javaslatom, mert az egy még rafináltabb hatalomgyakorlási beszédnyelv lenne.” Az én értelmezésemben ez az igazi értelmiségi.

Mi marad ezután az értelmiségieknek? Szókratész és az irónia.

Szókratész tanítványaival sétált, s nem csinált mást, mint feltett kérdéseket. Ha tanítványa pontosan tudta, mi a megoldás valamire, Szókratész kis kétséget támasztott benne. Hátha van más megoldás? Alternatíva?

S mi a dolga az irónia módszerét használó értelmiséginek? Hogy bővítse, ne pedig szűkítse a döntéshozó ember – akár politikus – lehetőségeit. Akkor végeztem jó munkát, ha diskurzusunk után a partnerem azt mondja: „Milyen érdekes, erre nem is gondoltam, de most majd megfontolom.” Felmérem, mennyire vonzó számomra az idáig általam nem ismert alternatíva, azért milyen árat kellene fizetnem, ezen az áron megéri-e, hogy korábbi döntésemet vagy akaratomat felülbíráljam.

Weber írta: a társadalomtudomány dolga nem az, hogy megmondja az embereknek, mit csináljanak, a legtöbb, amit tehetünk, hogy segítünk nekik megérteni, mi mindent csinálhatnak. (És azért mit kell fizetniük – mert ingyen ebéd soha nincs.)

De van-e akkor valami dolga a tanárnak, aki – szerintem – az értelmiség prototípusa? Gyakran azt hisszük: a tanár dolga átadni tudását a tudatlan diákjának. Ezért bemagoltatjuk a diákkal a könyveinket, elmagyarázzuk, miért nekünk – vagy kedvenc szerzőnknek – van mindig igazunk.

Én Szókratészben hiszek. A tanítványom dogmákkal érkezik – lehet, hogy jók a dogmái, de a dolgom kétséget támasztani a dogmái iránt. A legtöbb, amit el tudok érni, hogy a tanítványomat segítem a kritikai gondolkodás kialakításában.

Nem hiszek az „iskolákban”. A tanár, aki önmagát tanítja – vagy egy-egy gondolkodásmódot, iskolát –, az hataloméhes. Nem iskolákat kell teremtenünk, hanem önmagukért gondolkodni és józan, saját érdekeiket legjobban szolgáló döntések meghozatalára képes embereket.

Személyes vallomásom: én nem akarok elit lenni. Nem akarok döntéseket hozni, nem akarom megszabni vitáink ágendáját, s hatást sem akarok gyakorolni, mert az pusztán a hatalomgyakorlás mindennél ravaszabb formája. Nem akarok megmondóember lenni. Döntsenek szabad diskurzusban az emberek, mit akarnak, mi éri meg nekik.

A jóisten jó volt hozzám. Soha nem kellett politikai döntéseket hoznom, és – szerencsére – amit „tudományosan” felfedeztem, annak még csak hatása sem volt. Tényleg szerencse, mert annyit tévedtem, ha abból politika lett volna, most restelkednék.

A