Ónody-Molnár Dóra: Számok nélkül

2018. december 22. 06:00 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

„Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet” – ezzel a mondattal zárta le a vitát Orbán Viktor, amelyet Pokorni Zoltánnal, a Fidesz oktatási szakpolitikusával folytatott a köznevelési és szakképzési átalakításokkal kapcsolatban. Ez volt az utolsó pillanat, ameddig valaki hihetett abban, hogy a kormányzati döntésekben a tényeknek, a kutatási adatoknak, a nemzetközi tapasztalatoknak bármilyen szerepük lehet. Ez 2011-ben történt. Azt akkorra már tudtuk a miniszterelnökről, hogy soha semmiben semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, a szakértelmet afféle ócska liberális trükknek tartja, de az azért sokakat meglepett, hogy egy párttársa, a korábbi oktatási miniszter érvelését így söpri le.

A tények, a kutatási adatok, a nemzetközi tapasztalatok, tehát a számok akkor már minden kétséget kizáróan mutatták, hogy tragikus következményei lesznek a közoktatási rendszer Orbán-féle átalakításának. Hiába mondják mostanában egyre többen a kudarcok láttán, hogy ezt vagy azt a fejleményt sajnos nem lehetett előre látni. Dehogynem lehetett. A legtöbb kutató jó előre megmondta, hogy igen, ez lesz a vége, hogy gyerekek tömegei fognak kiesni az iskolából, ha a tankötelezettség korhatárát 16 évre leszállítják. Így is történt. Azt sem értette senki, hogy miért löki oda a miniszterelnök annak az embernek, az iparkamara elnökének a szakképzést, aki minden mondatával bizonyítja, hogy fogalma sincs erről a területről. A választ tudjuk, azért, mert a számok őt sem érdeklik, viszont hasonlóan látja az életet, mint Orbán.

2011–2012 tájékán voltak, akik a válság miatti pénzügyi szigorral indokolták ezeket az intézkedéseket. Azzal ugyanis, hogy a szakképzésbe visszaállították a szocializmusból jól ismert hároméves tanoncrendszert és lerövidítették a tankötelezettség idejét, jelentős mennyiségű pénzt vontak ki az oktatásból. Ezzel egy időben a felsőoktatás területét is olyan kemény megszorítással sújtották, hogy még a mindenbe beletörődő és minden megalázást eltűrő rektorok is majdnem tiltakozni kezdtek. Ezekben az években indult el az a nemzetközi konjunktúra, amely a mai napig tart, miközben ömlött az országba Brüsszelből a fejlesztésre szánt uniós támogatás. Az évek óta tartó gazdasági növekedésből azonban az oktatás nem sokat profitált, a kormány legfeljebb akkora korrekciót hajtott végre, hogy megszűnjön az iskolákban a „krétaprobléma”.

Orbán Viktor és Pokorni Zoltán (háttal) beszélgetése az Országgyűlés 2018. július 9-i plenáris ülésén
Fotó: MTI/Beliczay László

Egyesek szerint a miniszterelnök nagyon is tisztában van azzal, hogy oktatáspolitikájának mi a következménye. Tudja, hogy ma a korábbiaknál is erőteljesebben határozza meg a gyerekek iskolai teljesítményét, tehát végeredményben az életét, hogy milyen családba születnek és melyik iskolába járnak. Tudja, hogy az átalakított szakképzésből olyan inasok kerülnek ki, akiknek nincsenek meg azok a készségeik, amelyek a munka világában ma már nélkülözhetetlenek. Tudja, hogy a diplomásoknak magasabb a jövedelmük, mégis csökkenti a felsőoktatásban tanulók és az érettségit szerzők számát.

A 16 évre csökkentett tankötelezettség brutális pusztításáról eleve igen korán értesülhetett. Már 2014-ben látszott, hogy tömegesen jelennek meg a 16-17 éves fiatalok a közmunkaprogramban. Tanulás helyett nekik az ároktisztítás jutott. Ugyanígy, jöttek az aggasztó adatok a felsőoktatásból is. Egyre kevesebb a felvételiző, miközben a legtehetségesebb érettségizők be sem adják hazai egyetemre a jelentkezési lapjukat. A fejlett országok oktatási rendszereit vizsgáló PISA-mérés 2015-ben kétségbeejtő adatokkal szembesítette a kormányfőt. Már amennyiben zavarja az a tény, hogy a 15 éves magyar diákok negyede funkcionális analfabéta.

A KSH friss kiadványából pedig azt tudhatta meg, hogy a 18–24 éves roma fiatalok kétharmada korai iskolaelhagyó volt a tavalyi évben, vagyis legfeljebb alapfokú végzettséggel rendelkezett. 2014 és 2017 között 57-ről 63 százalékra növekedett az arányuk. Ezzel párhuzamosan 2011 és 2016 között nőtt a gyermekvállalás a 15–19 évesek és a 35 évnél idősebbek körében. Jóval több tinédzser szült 2016-ban, mint 2011-ben. A demográfiával foglalkozó nemzetközi szakirodalomban ismert ez a jelenség, jellemzően olyan országokban figyelhető meg, ahol nagyok a társadalmi egyenlőtlenségek.

A számok tehát azt mutatják, hogy drámaian nő a tinédzserkori gyerekvállalás az alacsony iskolai végzettségű nők körében. És minél alacsonyabb az iskolai végzettség, annál nagyobb a növekedés a nyolc osztályt vagy még azt sem végzettek körében – állapítja meg az ország két legnevesebb demográfusa, akik közül egyik sem vádolható liberális elfogultsággal. Ám a számok mögött sorsok vannak, gyereklányok, akiket megfosztott a kormány attól, hogy tanulással kikerülhessenek a szegénységi csapdából. Miközben a gazdaság fuldoklik a munkaerőhiánytól, ott lenne az utánpótlás, csak épp az oktatás semmilyen perspektívát nem kínál azoknak a fiataloknak, akik írni-olvasni tudás és tanulási készségek nélkül zuhannak ki az iskolarendszerből.

Ám ezek csak tények, számok. Kit érdekelnek? Orbán Viktornak az a fontos, hogy a merev társadalmi struktúrában élő kiszolgáltatott emberek könnyebben uralhatók, mint a képzett polgárok. Aki a számokból indul ki, sosem fogja megérteni azt sem, hogy miért kellett elüldözni a CEU-t, miért írják elő a nyelvvizsga követelményét a felsőoktatási felvételihez, miért alázzák meg a világ egyik legnagyobb élő matematikusát, Lovász Lászlót és vele a Magyar Tudományos Akadémiát. A számok világában mindennek nincs semmi értelme. De hát a számok világában a magyar egészségügy sem világszínvonalú, a számok világában nem érkeznek Magyarországra tömegesen a bevándorlók, és a számok világában a Fideszre sem az ország kétharmada szavazott.

De itt a tények nem érdekesek, mert a NER-t érezni kell. Aki meg nem érzi eléggé, és másképp látja az életet, legfeljebb odébbáll. Eggyel, százzal, ezerrel, százezrekkel több vagy kevesebb? A számok itt senkit nem érdekelnek.