Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Szabó Zoltán Attila: Belső karantén

2020. március 25. 06:10 - szerző: Szabó Zoltán Attila

Karanténban már a Real Madrid is, foci sincs, beriglizve a Bajnokok Ligája. Elmarad a Santana-koncert és a Fed-kupa az Arénában. De ez a legkevesebb. Nagyobb baj, hogy önként bezárkózunk. Pánik – Pest-Budán – talán még nincsen, de a fásultság szinte már beteges. Elég csak buszra szállni.

Belváros, 2020. március. Az Órapláza előtt két testes és két nyeszlett. Az előbbiek fakabátok, az utóbbiak hajléktalanok. Doxa. Swiss made – virít mögöttük a kirakatra nyalt felirat. Egyikük kezében szatyor. Rápingálva, hogy duty free. Mi lehet benne? Löncs? Keksz? Kevert? Mindegy is. A rendőr tudja a dolgát. Felszólít. Ellenőríz. Utasít. A homlesz, aki pedig valahonnan még a kincset érő maszkot is beszerezte magának, együttműködő, szinte slágfertig. Helyesel. Aláír. Tanárnak nézem. Talán zenélt is valaha, simán beférne a Tengs-Lengs-be.

Az éjszakai busz hosszasan áll a megállóban, így van időm szemlélődni. Maszkom nincs, de sálam igen, gondosan a szám elé tekerem. A végállomás Nagytétény, ipartelep. Sose jártam ott. Ma sem tervezem. Az ablakokon hamis fénycsíkok ropják. Látom, hogy minden homlokok redőiben megpihen egy-egy ledpaca. A többség az érintőképernyőjére mered. Van, akinek a füléből kilóg a kábel. Face. Twitter. OnePlus One. Two.

Érzelemmentes, amerikai rémmeséket idéző éjszaka. Romos. Egykedvű. A bakfis ásít. A virtuális tértől vár(na) útmutatást. Két alkesz – emelt hangon – arról a nőcskéről morog. A díler somolyog. A pincsikutyát kabátjába bújtató matróna szabadulna már. Az ajtót figyeli, ami nemrég zárult. A skac biccent. Haladunk, lassan a semmibe.

A mobiljától fényt kapó szőke a mellette ücsörgő hímneművel csetel. Két szót váltanak közben, így talán fölöslegesnek érzik a maszkot, viszont konstatálják, hogy mindketten ismerik a kódot. Élmény applikálva. (Ebből szerelem lesz?!) A bakfis ébredezik. Pihepuha kesztyűjével megérinti a leszállásjelzőt. Menni fog. Az alkesz utánaszól: „kicsicica…” A bakfis vállat von. Alászáll. Angyali látomás. Remélem, nem az utolsó.

Késő van. Az eső szitál. A szél erőtlen, noha tombolni vágyna. Az utcán a lázadó kamaszok kötelességből hangoskodnak. Nincsenek punkok, sehol a jólfésült utcazenészek. Nincsenek prostik sem. Lee van Cleef is elköltözött. Elvették rég a pisztolyát – zengené most Cseh Tamás. „Rocky meg kisimíttatta a pofáját. Talán a heréjét is kivasaltatta” – harsogja közben egy fáradhatatlan álhíroldal.

S közben mindenki ráncolja, egyre csak ráncolja. A homlokredőkben még mindig ledpacák, fénygerezdek. Rendben a trend, trendben a rend. A rendőrök, ha már végeztek a tévelygőkkel, keresnek maguknak egy nyugodt sarkot, ahol elüldögélnek a következő parancsig.

Március van, rideg tavasz.

A színházak bezártak. A mozik úgyszintén. A kocsmák olyanok, mint a gyógyszertárak: sürgősségi jelleggel fogadnak. A jelzőlámpák sárgára váltanak, a járókelők – hivatalos tiltás nélkül is – kerülik a párbeszédet, s már nem csoportosulnak. A kézfogás betiltva. Csók se csattan. Tartunk a légszomjtól, tartunk a karanténtól. Tartunk egymástól. Tartunk az éjszakától.

„Tintánk egyre fogy, betűink dülöngélnek, Irén!”