Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni! Banki átutalással, sőt, már bankkártyával azonnal előfizetheti, és máris postázzuk Önnek!

Rózsa Péter: Nyugi

2020. május 11. 06:10 - szerző: Rózsa Péter

Miért szorítja a bolond ember az ujját a satuba? Azt mondja, azért, mert olyan jó érzés kiengedni. No, ez nem érvényes a járvány idején működő megszorításokra. Mert ugyan jó dolog újra kimenni a szabadba, beülni egy vendéglőbe, nem kínos sorállással kivárni a patikába jutást, szájmaszk nélkül bármikor beugrani a trafikba egy doboz cigiért, de a hosszú karantén után nem fújja ki magából az ember egy levegővel a felgyülemlett szorongás-depresszió-düh koktélját. És akkor erre még rájön a tíz éve nem szűnő virtuális ellenségáradat a politikából. Együtt ez már egy kicsit sok. Tényleg meg lehet unni. És ne higgye senki amolyan urbánus, értelmiségi nyavalygásnak, népi jelenséggé kezd válni. Mármint az, hogy unjuk.

Abban a faluban is, ahová a városi zűrzavar után szívesen visszahúzódok – mint a kistelepülések nagy részében –, jó szándékú, türelmes szavazógépek élnek. Nincs különösebben mit mérlegelniük az országos választásokon, mondják, megkönnyítik a dolgukat bizonyos vezéri instrukciókkal, mit, miért kell bejelölni (megtoldva kis ajándékokkal, juttatásokkal, ígéretekkel, nemkülönben pedig fenyegetésekkel), a „helyes döntés” kollektív meggyőződéssé érlelődik az emberekben, s lőn kétharmad. Megy ez már jó ideje.

Amikor felidegesítik őket, akkor is úgy működnek, hogy szorongásaikat rávetítik az éppen eléjük tárt ellenségképre, feszültségeiket kiadják magukból, még ha az óriásplakátok ritkán jelennek is meg a templom melletti főtéren, a rádióból és a televízióból viszont a feléjük áradó szózuhatag még a faluvégi putrilakók elleni, egyébként hagyományos indulataikat is képes háttérbe szorítani. Ez a szorítás ideig-óráig tán még kellemesnek is mondható bizsergéssel jár. Így hát esténként egy jó sercintéssel nyugtázhatják, hogy lám, a dolgok valamilyen rend felé masíroznak, s bár olykor egy-egy rebellis gazdában felvetődik a kérdés, hogy de mi lesz, ha elmennek mondjuk, a soha meg nem érkezett migránsok, a bölcsebbek gyorsan leintik őket, hogy nyugi, migráns mindig van, csak nagyon kell akarni.

Mindazonáltal az állandó lelki készenlét kicsit hangosabbá, vehemensebbé, haragosaival szemben türelmetlenebbé tette a népet, de mindez kezelhetőnek látszott, mint járványidőn kívül a nátha.

Azután jött ez a vírus. Bizony torokszorító volt azt hallgatni, hogy napról napra közelebb ér Európához, Magyarországhoz, Budapesthez, a nagyvárosokhoz, és jaj, nem volt hajlandó megállni a falu határánál. Maszk, elmaradt mise és piacozás, bezárt kocsma, éppen csak működő trafik, és távolságtartás – na, ez utóbbi röhejes volt az elején is – két hét után kínos, ma meg már dühítő.

Az elviselhető bizsergés a megszorítások okán csendes fájdalommá vált. Olyannyira, hogy elkelt volna a jó tanács, mikor és hogyan lesz ennek vége, s utána mitévők leszünk. Ezért a korábban lehurrogott, rebellis gazdát is faggatni kezdték, mint anno Jézust a tanítványai, hogy miképpen lesz ezután.

A biztató jövőkép hiánya akkor vált sokkal elviselhetetlenebbé, amikor a komákat sorban kirugdosták a munkahelyükről, másoknak pedig kiadták az útjukat, hiszen eddig is csak feketén dolgoztak. Nem kell ide felmondás és miegymás – kapták meg, ha reklamáltak. Innentől nem a mitévők legyünk kérdése foglalkoztatta a népet, hanem az, hogy egyáltalán mi lesz velünk.

Ilyen helyzetben egy különben még nyugodtnak mondható délelőtt, a 65 év felettieknek fenntartott idősávban a Coop áruház húsospultja mögül hangzott fel Kati nénitől, a korábbi mosolyát elveszítő eladónőtől, hogy NEM AKAROK HARCOLNI SENKIVEL! Döbbent csend fogadta. Kati néni körülnézett, lassan elsimultak arcán a ráncok, mosolyogni kezdett, szemében azzal a sejthető üzenettel, hogy ő mostantól nyugiban szeretne élni. Majd lenézett, és folytatta a párizsi szeletelését.