Nagy N. Péter: A pofozógéppé tett liberalizmus

2018. november 16. 08:11 - szerző: Nagy N. Péter

A liberalizmus, ami van, az valami liberális, valami blabla, zagyva dolog – ezt mondta Orbán Viktor az illiberalizmust trónra emelő kötcsei beszédében.

Ezzel példát ad az új irány követésére és arra is, hogyan kell bánni a liberalizmussal. Le kell ordítani, blablázni a pályáról.

Egy végtelenül megosztott politikai tér közös nevezőt talált magának. Üti a liberalizmust, igényesebb oldalon az illiberalizmust. Sokak szerint a két szellemi vonulat csak névrokonságban áll egymással, de ez túlzás, lévén mindkettőnek a szabadság áll a tengelyében, még ha utóbbiról az egyenlőség le is pereg.

Orbán Kötcsén harminchatszor használta a liberális szót, barátságtalannál barátságtalanabb összefüggésekben.

Azóta sem hagy rést, a neoliberalizmust éppúgy támadja, mint a hagyományosat. A neoliberális kísérletezés ideje lejárt, a piac mindenhatósága és önszabályozása csak elmélet, az állam szerepe pedig maga a valóság, mondta néhány napja.

Az állam esetünkben ő maga, tehát itt a képlet egyszerű.

Szerinte Európa és a Néppárt a liberálisoknak engedelmeskedik, amikor a bevándorlást forszírozza, az ellenszegülő Fideszt pedig bünteti.

A közbeszédet lassan beteríti a világmagyarázat, amely szerint a liberalizmus maga a veszedelem.

A 24.hu néhány napja riportot közölt a csepeli önkormányzat felkérésére a hajléktalanokat fegyelmező biztonsági cégről. Ennek egyik emberét idézzük.

– Nagyon meg tudják játszani magukat, de én beléjük látok. Te csak azt látod, ami a szemed előtt van, ez a baj. Remélem, nem ilyen hajléktalansajnáltatós cikk lesz, mint amit a buzi liberális lapok szoktak írni. Ti is ilyentől vagytok? Régen ugyanúgy gondolkoztam a hajléktalanokról, mint te vagy a liberálisok. Hogy jaj, szegények, hát így jártak, segítsünk nekik. Most? Ledarálnám mindet.

Ha a másik oldalról, az igényes újbaloldal felől indulunk, egy bizonyos szempontból akkor sem jár sokkal jobban, ezúttal a neoliberalizmus. Antal Attila írja a Mércén: Úgy tűnik, hogy egyes liberális gondolkodók és politikusok ismét a baloldal nyakába akarják varrni a (poszt)fasizmus visszatérését. Ezzel szemben én azt állítom, hogy csakis a neoliberalizmussal szembeni újbaloldali és liberális kritika akadályozhatja meg a nacionalista autoriter jobboldal előretörését.

A kör zárul. Orbán és ellenfelei egyaránt a liberalizmust ütik. Pogátsa Zoltán, a markánsan baloldali, széles látókörű közgazdász tavaly a Mandinernek úgy fogalmazott: az Orbán-kormány neoliberális politikát folytat. Ma a középosztály támogatása ugyanis gyakorlatilag neoliberális politikát jelent. Hogy értsük: a meglévő egyenlőtlenségek mesterséges fokozását. Pogátsa még hozzátette, hogy a korábbi balliberális kormányokat nem védi, mivel Gyurcsányék „gazdasági Hirosimát” csináltak. Az ő közéleti szótárában a neoliberálisnál alig akad taszítóbb kifejezés.

A kiváló Mérce internetes portálról egy néhány nappal ezelőtti a cím: A hajléktalanügy és a neoliberális terror. A mondandó, hogy a neoliberalizmus börtönbe veti azokat, akiket piaci alapon nem tud integrálni.

Az idézetcsokor utolsó darabjaként egy írás az Új Pedagógiai Szemle 2016. évi 3–4. számából. Tóth Tamás Május cikkének címe: A társadalmi egyenlőtlenségek termelése – A neoliberális oktatáspolitika újbaloldali, kritikai elemzése.

Tehát szerinte is állami neoliberalizmus van itt. Az, amit Orbán úgy gyűlöl.

Titánkeménységű tengelyfogalom lehet a liberalizmus, illetve a neoliberalizmus. Évtizedek óta ütik őket mindenfelől azzal, hogy ha nem törnek meg, elferdül a világ tengelye. És mégis állnak. Nehéz is e két izmussal bírni egy világban, amelynek erősebbik részén, mint mágnes a reszeléket, úgy rendezi az életet a szabadság, legyen gazdasági, kulturális vagy magánéleti.

Sajátos, hogy a liberalizmus és neo változata ebben a zárótűzben szinte nem is védekezik. Nincs, aki a nevében kiállna, és azt mondaná, Vive la liberté! Él az magától is. Már ahol.

Nálunk a gazdaságban – szabad lenne a verseny? –, a politikában – volna egyenlőség a közéletben? – komoly sérüléseket szenved, de keményebben tartja magát, mint gondolnánk.

Az viszont kétséges, hogy értelmet visznek a vitákba, akik az illiberális államot a liberalizmus és a neoliberalizmus taposásával támadják. A kormány és médiája eredményesen használja ezt a fegyvert. Mindenki más azonban elbizonytalanodhatna, amikor azzal az eszközzel él, mint a vele szemben álló. Legalább váljék ilyenkor tétovává. Csak annyira, amennyire befogadóit azzá teszi, amikor a kormánypolitikát vitatva ráront a hatalom dedikált ellenségeire.