Mi, a háznép
Ismerősöm kifogásolja, hogy csipkelődve írok komoly dolgokról. Ironizálom a demokráciadeficitet, a jogállam lebontását, a gazdasági maffiát, az Európa-ellenes szabadságharcos provincializmust, az oktatás és a kultúra kihelyezését az obskúrus politikai klientúra hitbizományába. Szerinte bagatellizálom, amikor tréfára veszem a bajt. Nevetek, pedig sírni kellene. Luciferien viselkedem: legott komédiának nézem, ami tragédia, és egyáltalán nem mulattató.
Mit tegyek, ha gagyinak tartom az országlást? A legkisebb ugrifüles fölfújja magát, elmegy Strasbourgba kipakolni. Épp, mint a viccben. Mit csinálsz, nyuszika? Reszelem a körmöm, és hülyeségeket beszélek. Itthon a cirádás épület cirkuszi félkaréjában sokadszor ismétlődik az Ugocsa non coronat. Konformizmuson hízott képviselők ész nélkül nyomogatják a gombokat.
Annak idején, amikor iskolásként összevitatkoztunk, valaki szólt az osztályban, hogy őrizzük meg a parlamentáris formát. Parlamentáris forma? A Ház (derülök, amikor az újságban azt olvasom, hogy T. Ház) méltósága? Pancserok, akik végighallgatni sem bírják egymást beszólás, huhogás, hőzöngés nélkül. A József Attila-i hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete? Ők képviselnek engem, téged, őt? Őket választottuk meg, hogy intézzék közös dolgainkat? Még tisztelet is járna nekik? Ha a folyosón kérdeznek tőlük valamit, úgy iszkolnak behúzott farokkal a mikrofon és a kamera elől, mint akiknek tele a nadrágjuk. Nincs véleményük. Leadták a pártkasszánál. Eladták a kétharmadnak. Rájuk van bízva az ország sorsa? Tudom, hogy nincs, csak jól fizetett alkalmazottak, négy évig lébecolnak, politikai pozícióikat karrierépítésre használják, és utasításokat hajtanak végre. Fontoskodásuk röhejesebb, mint bármelyik kabaré. Vegyem az egészet komolyan?
Színház az egész – ezt is mondja ismerősöm –, de a vége összeomlás. Kikérem magamnak, hogy színháznak nevezzék a hazugságot. A megtévesztés nem színház, a színház épp az ellenkezője: leleplezés, lemeztelenedés, önélveboncolás, szembenézés legtitkosabb belső énünkkel. A futballista a pályán földobja magát, mint ha sípcsonton rúgták volna, hogy kiharcoljon egy büntetőt, a riporter pedig azt mondja: színészkedik. A színészetet, ezt a sok ezer éves kultikus, szent fogalmat gyalázat a megtévesztéssel azonosítani. A gagyi színész és a gagyi politikus ugyanazon a fán terem. Arra játszik, hogy a közönség megtéveszthető, ami vitathatatlanul régi tapasztalat, úgyhogy a saját szempontjukból igazuk van. Sikert aratnak. De ettől még nem lesznek művészek, csak ócska ripacsok, populisták és demagógok.
Tartuffe nem a legjobb színész, hanem a leghitványabb ember, aki különös tehetséggel csak azoknak játszik, akik ostobák, vakok, restek önállóan gondolkodni, és eszelős rajongásukat a korlátlan hitre építik. Moliere erősen bízott a többség józan eszében, nála az egész háznép átlát az álszenten, egyedül Orgon dől be neki. Nemrég láttam a darabot Luc Bondy rendezésében. Orgon a kegytárgyakkal zsúfolt ebédlőben külön házi oltárt rendezett be, ahol ájtatoskodhat, de nem tudja rávenni családját a farizeus hitbuzgalomra. Dorine, a szobalány viszont magnóra veszi Tartuffe összes „föllépését”, hogy ha eljön az idő, bizonyítékként átadja az illetékesnek. És a „vicc” az, hogy van, akit a dokumentum sem győz meg arról, hogy szélhámosra pazarolta a hitét. Pernelle-né, Orgon anyja – ő nem tartozik a háznéphez – akkor sem ismeri el, hogy Tartuffe gazember, amikor erről saját, összeomlott fia próbálja meggyőzni. Moliere ebben is zseniális. Pernelle-né rendíthetetlen, konok szenvedéllyel tagadja, hogy Tartuffe bűnös volna. „De hát láttam, anyám! LÁTTAM! LÁT-TAM!” – vinnyog kétségbeesetten a kisemmizett Orgon. Pernelle-né csak akkor hiszi el, amikor kézbesítik a kilakoltatási végzést. Amikor aztán minden jóra fordul, a háznép egyetlen pillanat alatt elfelejti az egész nyomasztó Tartuffe-kurzust, és felszabadult murit csap. Egyedül Orgon gubbaszt letargikus magányban. Ő örökre megfizetett a korlátlan hitéért.
A Pernelle-né-effektus azokat minősíti, akiknek az irracionális hite felülírja, amit a szemükkel látnak. Pernelle-né elképesztően komikus figura, viszont olyan tragikus Orgont, mint amilyen a csodás német színész, Gert Voss Orgonja, még sohasem láttam. Nem lehet rajta nevetni. Akkor sem, amikor az asztal alá bújik, hogy tanúja legyen, meghágja-e a hittel üzérkedő ripacs a feleségét, és akkor sem, amikor megsemmisülten kimászik az asztal alól. Neki vége. Tönkrement az élete.
Mindezt jól meggondolva – ismerősöm javaslatára – hajlandó vagyok lehervasztani az arcomról az ironikus mosolyt. Eddig is tudtam, hogy a színlelt jókedv csak védekezés. Tréfálkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy a nevetés, pontosabban a kinevettetés öl. Moliere is úgy gondolta, amikor elbánt Tartuffe-fel. De vajon az Orgonok meddig képesek derűsen nézni a saját kifosztásukat? Visszakaphatják-e valaha, amit elvettek tőlük? A titkos irataikat, a pénzüket, a házukat talán igen. De a hitüket? Lehet-e majd utólag kárpótolni őket az elrabolt életükért?
Előttem az a kétségbeejtő pamflet, amelyet a magyar Országgyűlés adott ki „a Magyarországot megillető egyenlő elbánásról”. Elképzelem, amint a Pernelle asszonyok olvassák. Ebben az országban élnek, LÁTJÁK, ami körülöttük van, és mégis elhiszik az összes hazugságot. Hogy majd a kormány és személyesen Orbán Viktor fogja megvédeni a szabadságukat, a szuverenitásukat, a jogaikat, a rezsicsökkentésüket az Európai Uniótól. Nyilván úgy, ahogy az iskolájukat, a színházukat, a takarékszövetkezetüket, a nyugdíjpénztári megtakarításukat, a földjüket és a trafikjukat is megvédte – írnám, ha nem tartanám magam új fogadalmamhoz, miszerint nem kezelem tréfaként a jogfosztó és nívóromboló otrombaságokat, „a nemzeti nyomort” (József Attila), hanem komolyan veszem őket.
Egészen komolyan arról van szó, amit Orbán Viktor mond tollba a magyar Országgyűlésnek, az pedig mint birkanyáj telebégeti vele világot. Tényleg „önkényesen állapít meg követelményeket, önkényesen vezet be új eljárásokat és kreál új intézményeket” – történetesen a magyar kormány. És tényleg „elegünk van – nekünk, Orgon józan háznépének – a diktátumokból”, meg abból, hogy „a nagyobb visszaél a hatalmával”. Tényleg az a kérdés, hogy rabok legyünk-e, vagy szabadok. Hogy akarjuk-e nyakunkon a vad úri tatárokat, vagy sem. Hogy tahó országban akarunk-e élni, vagy Európában, a hazánkban. Hogy ellenünk folytatott konspirációnak tekintjük-e a Tavares-jelentést, miként azt Győri Enikő állítja, vagy az értünk kezdeményezett értékvédelemnek. Ha az Orbán-rezsimmel azonosítjuk magunkat, akkor minket támadnak Brüsszelből és Strasbourgból; ha az európai értékekkel, akkor mi vagyunk a kedvezményezettek. Lehet választani.
És nemsokára kell is. Tartuffe-ről fogunk szavazni egy éven belül. Egyik oldalon Pernelle asszony, a másikon a józan háznép. Kérdés, hogy hihetünk-e Moliere-nek, aki az utóbbiakat látta döntő többségben. Valami miatt meg volt győződve róla, hogy végül azok nyernek, akik átlátnak a hazugságokon, és nem hisznek az álszent ripacsnak. Nem tudom, mire alapozta optimizmusát. Mindenesetre ma nem merném az Orgon-ház lakóit reprezentatív mintának tekinteni egy felmérésben.
Minél komolyabb vagyok, annál inkább úgy gondolom, hogy mi, a háznép bármennyire hálásak lehetünk is az Európai Uniónak, nem várhatunk tőlük mindent. Európa szerencséje, hogy a mi Tartuffe-ünk kiprovokálta az egész térség jövőjére vonatkozó, tettekben is megnyilvánuló közösségi felelősség kiterjesztését. Drukkolhatunk Európának, hogy nyerjen.
De a házon belüli meccset nekünk kell lejátszanunk. Minél később nyílik föl Orgon szeme, annál inkább tönkremegy az élete.
