Mátyás Győző: Felületes diagnózis

A Zárójelentés című filmben van egy, a műben szinte idegenségével tüntető, páratlan derűt sugárzó jelenet: Magda Vasaryova aranyhaját lobogtatja a szél, ahogy másznak fel a kéménybe Pepin bácsival Jiri Menzel Sörgyári capriccio című örökérvényű remekművében. Váratlan ennek az idézetnek a felbukkanása, mintha Szabó István azt akarná ekként üzenni, hogy a mostani sivár világunkban efféle örömteli, életigenlő pillanatok már egyszerűen nincsenek, messze a múltba kell visszahátrálnunk, egy 1981-ben készült mesterműhöz, hogy ilyeneket egyáltalán fel tudjunk idézni. Mert a mai valóság, az, amit Szabó Zárójelentés című műve megidéz, nyomasztó, kilátástalan, lélektelen. Ezt a világot a kisszerűség, a rosszindulat, az aljasság jellemzi. Ahogy egy helyütt túlzott didaxissal a film főhőse mondja: „ezt az egész a falut megszállta a gonoszság.”

Merthogy a film falun játszódik napjainkban, ami némiként újdonság Szabó pályáján. Stephanus kardiológus főorvos váratlanul elveszíti a munkáját a fővárosban, ugyanis egyszerűen bezárják alóla a kórházat, ahol dolgozik. Itt egy Szabó életművében állandó motívum jelenik meg mai díszletek között, a kor koordinátáihoz igazítva. Most nem a történelem, hanem a láthatatlan politikai hatalom avatkozik bele az egyén életébe, és „labdázik” a sorsokkal. Innentől fogva világos, hogy egy jelenünkben játszódó közéleti filmet fogunk látni. Ami üdvözlendő, hiszen ez a zsáner manapság kifejezetten hiánycikk.

Stephanus doktor visszamegy a szülőfalujába körorvosnak, oda, ahol már az apja és nagyapja is gyógyított. Ez a motívum bizonyos mértékig azt sugallja, hogy a hagyomány még mindig mennyire átitatja a falu életét, másfelől meg azt, hogy ebből is következően a falu még mindig közösségként működik. A film során kibontakozó történet aztán mindkét hipotézist cáfolja, hiszen a helység életét leginkább a pletykálkodás, ármánykodás, a másik besározása jellemzi, ami lehetetlenné teszi a valódi közösségi létet. Ennek a mentalitásnak prototípusa éppen Stephanus anyja, aki képtelen egy jó szót szólni bárkire, ugyanakkor szinte vérszívóként akar a fiára tapadni figyelemért, törődésért. A falu lakói képesek pusztán szóbeszéd (a fakenews rurárlis változata!) alapján ártatlanokat meghurcolni, élvezkedve terjesztik a híreszteléseket, rágalmakat. (Logikai ellentmondás a filmben, hogy a lakosok közül nem egy embernek adódott volna lehetősége külföldön maradni, mégis visszatért a faluba, hogy hasznára legyen a közösségnek. Ugyan miért, ha a film képmutató, csalárd, rosszindulatú emberek gyülekezetének ábrázolja a falut?)

Ráadásul a rendszerváltás utáni idők elhozták ebbe a térbe is a hatalmi manipulációt, arroganciát, ami szintén a közösség egységét rombolja. A polgármester (Stohl András rutinból teszi oda a sokadik ilyen típusú figurát), hataloméhes, áskálódó alak, aki a falu jótevője szerepében tetszeleg, fejlesztéseket ígér, de valójában egyfelől hatalmát akarja bebiztosítani, másrészt a pályázati pénzeket akarja megcsapolni. 

A film napjaink ismerős és égető problémáit taglalja az egészségügy helyzetétől kezdve a politikai hatalom cinizmusáig és a korrupcióig, csak éppen a megközelítés tűnik felszínesnek és elnagyoltnak. Az ábrázolás hasonló ahhoz, ahogy Stepahnus doktor a messziről jött ember pillantásával rácsodálkozik a falu életére. 

Talán ennek a felületességnek tudható be, hogy Szabó egyik legnagyobb erénye, a színészek instruálása sem működik. Némelyik alakítás kifejezetten amatőrnek tűnik, amit csak fokoz a rengeteg – nem egy esetben indokolatlanul alkalmazott – közeli plán.

A film erős közéleti telitettségét megterheli az is, ahogy a múlt betör a jelen történetbe. Stephanusról kiderítik, hogy tizennyolc éves korában börtönben volt, ezt az információt akarja a polgármester felhasználni a besározására. Mintha a múltat soha nem lehetne lerázni és/vagy lezárni. Ennek a motívumnak a beemelése minden eddiginél nyíltabban idézi meg Szabó István személyes erkölcsi hübriszét, ügynökmúltját. Szokás emlegetni, hogy korábbi filmjeiben is érintette a témát, de ilyen közvetlenséggel, mint a Zárójelentésben még soha. Ám végül ez a kísérlet is inkább önfelmentés lesz, semmint őszinte szembenézés. 

Már eleve majdhogynem mártírrá avatja a figurát az, hogy a letartóztatott fiatalokat kínozták, nem tudni, miért is. „Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér!” – mondja a film főhőse.  Ebből a kifakadásból árulkodóan kitetszik, hogy itt a rendező, szinte kiszólva a műből, személyes problémájáról beszél, hiszen a filmben egy szóval sem említik, hogy Stepanust beszervezték volna, azaz következménye lett volna az aláírásnak. Így viszont elég kínos ez a félresikerült, már-már sértődött önfelmentési kísérlet a filmben.

A mű amúgy is hajlamos a leegyszerűsítő szemléletre, az egész falu élete leírható ismert klisékben: manipulatív, haszonleső polgármester és a neki behódoló alattvalók hazug szimbiózisa, amely közegben a tiszta emberek bukásra vannak ítélve. A film feloldásnak szánt zárlata pedig – Stephanus doktor és a polgármester dialógusa, a jó és rossz verbális küzdelme – didaktikus és meseszerű.

Örömteli, hogy Szabó István közéleti filmet csinált, de még jobb lett volna, ha a Zárójelentés elkészítése során pontosabb diagnózist állított volna fel.