Lendvai és az állambiztonság

De kétségtelen, csalódtam Lendvaiban. Aztán elolvastam a cikket. A közölt dokumentumok oldották a csalódást, de vegyes érzéseket is keltettek. Egyrészt ezek nem ügynöki jelentések. A bécsi magyar követség munkatársainak összefoglalói az osztrák újságíróval folytatott beszélgetéseikről. Másrészt azonban – a közölt dokumentumok szerint – a beszélgetések során Lendvai bizalmas információkat is közölt a követség munkatársaival. Ha ez igaz, az újságíró méltán kerülhet a kommunista rendszerrel való együttműködés gyanújába.

Lássuk a dokumentumokat. A Heti Válaszban közölt jelentések között vannak nevetséges, jelentéktelen dolgokat szenzációként feltüntető információk. De olyanok is, amelyeket komolyan kell venni. Az előbbiekhez tartozik, hogy Lendvai átadta a követség munkatársának az Európai Kulturális Fórum programját és a résztvevők névsorát. Ezt az összejövetelt az Emberi Jogok Nemzetközi Bizottsága szervezte. Programja és az előadók névsora – ismert külföldi máskéntgondolkodók között a magyar Konrád György is – megjelent mindenki számára elérhető módon, nyomtatásban is. Terjesztették egész Nyugat-Európában. Csak sajátosan gondolkodó belügyes agy nyilváníthatta ezt titkos szenzációnak. A bécsi követség jelentésírója ilyen aggyal rendelkezett. Rejtjeles táviratban idegesen kérdezte a Bem téri központtól: „Mikorra küldjem a kocsit Hegyeshalomba” a fontos, titkos dokumentummal, hogy időben megkapják?

De persze vannak a dokumentumok között olyan jelentések is, amelyek, ha igazak, arról tanúskodnak, hogy Lendvai megszegte az általa is vallott újságírói etikai normákat. A bécsi magyar követség jelentései szerint a befolyása alatt álló osztrák médiában (tv, rádió, újságok) vagy olyan híreket terjesztett, amelyek megfeleltek az akkori magyar diplomácia érdekeinek, vagy odahatott, hogy a Kádár-rendszert kedvezőtlen színben feltüntető jelentéseket ne ismertessék. A közölt dokumentum szerint megakadályozta például, hogy „a bécsi lapok szellőztessék” egy kollégája visszaküldésének hírét a magyar határról, mert ez rossz fényben tüntette volna fel Ausztriában a magyarországi rendszert. Elintézte, hogy a csehszlovák ellenzékiek ne szólalhassanak meg az ORF műsorában. Megígérte, hogy az ’56-os forradalom évfordulójára készített adásában „olyan módszert választ”, amely a magyarországi rendszer számára is „elfogadható”.

Kérdés, hogy követség azt jelentette-e a Lendvaival folytatott beszélgetésekről, amit ő valóban mondott. Hároméves, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásaim során megtanultam, hogy a külföldről érkező ügynöki vagy követségi jelentéseket óvatosan kell kezelni. Vannak köztük a valós helyzetről tudósítók mellett olyanok is, amelyeket az ügynök a szolgálatok követségeken elhelyezett munkatársai találtak ki, tupíroztak fel. Egyszerű dolgokat formáltak olyan „szenzációvá”, amelyről tudták, hogy a felettes szervek ezt akarják hallani. Ezzel saját fontosságukat, maguk és intézményük létjogosultságát akarták bizonyítani. Sőt olyan „jelentéssel” is találkoztam, amelyet minden bizonnyal a „központban” (külügy, állambiztonság) írtak. Azt például egyetlen, a SZER-nél beépített, a helyi viszonyokat ismerő ügynök sem jelenthette, hogy az „épületet háromszoros drótkerítéssel vonták körül”. Ezt a központban találták ki, és tették a legfelsőbb vezetők asztalára. Az ő döntéseiket aztán ezek a hamis jelentések befolyásolták.

Tudjuk, hogy az állambiztonság rendszeresen fedőszervként használta a külügyet. A követségek, konzulátusok munkatársainak jelentős része főállásban az állambiztonság ügynöke volt. Nekik nem diplomáciai, hanem hírszerzői feladatot adtak. Szobáikba engedélyük nélkül a követ sem tehette be lábát, hacsak nem tartozott ő is a „céghez”. Egyes követségeken több volt az állambiztonsági alkalmazott, mint a valódi diplomata. (Külügyes szlenggel: a „mezítlábasok”.)

A külföldi újságíróknak ezekkel a követségi alkalmazottakkal kellett dolgozniuk. Tőlük függött elsősorban, hogy kapnak-e beutazási, műsorkészítési engedélyt. Az idők során számos Magyarországra látogató külföldi kollégával találkoztam. Utazásuk előtt többen a SZER-hez jöttek információért a magyarországi helyzetről. Visszajövet beszámoltak tapasztalataikról. Közös élményük volt, hogy nyugati országok magyar követségein virágnyelven értésükre adták, miről gondolják, hogy „sértené tudósításuk a vendéglátó Magyar Népköztársaság érdekeit”. Mindig elhangzott a figyelmeztetés, hogy kerüljék a kapcsolatot a demokratikus ellenzékkel. Aki megsértette ezeket a feltételeket, évekre elbúcsúzhatott magyar beutazási vízumától.

Paul Lendvai esete több szempontból is más volt. Tudott magyarul. Ismerte a magyar belpolitikai helyzetet. Az osztrák közszolgálati tv munkatársa volt. Mint ilyennek figyelembe kellett vennie a mindenkori osztrák kormány külpolitikáját.

Ez pedig a békés koegzisztencia elvére épült. Arra a felfogásra, hogy a világ még belátható ideig megosztott marad. Itt szovjet diktatúra, ott nyugati demokrácia. Nyugaton a politika, a sajtó, a közvélemény kiegyezett ezzel az állapottal. Nekik az volt a fontos, hogy az ő békéjüket ne zavarják vasfüggönyön túli ellentétek. Saját nyugalmukat, békéjüket féltették. Azt pedig, hogy ennek ára a vasfüggöny másik oldalán élő népek rabsága, a minden jóval járó szükséges rossznak tekintették. A magyarokkal szemben egy gyomorforgató felfogás is eluralkodott: „Jó nektek, ti vagytok a legvidámabb barakk. Még utazhattok is háromévenként.” Nyugati liberális és konzervatív köröknek erről a megalázó, vállveregető magatartásáról hoszszan tudnának mesélni a demokratikus ellenzék tagjai.

Lendvai kedvenc módszere volt: Kádár rendszerének szembeállítása Ceauºescu, Husák, Honecker diktatúrájával. Joggal tette. A magyar valóban elviselhetőbb volt. Az állambiztonság pedig felismerte, hogy a Kádár-rendszernek hasznosak ezek a műsorok a nyugati politika és közvélemény-formálás, valamint a további milliós dollárkölcsönök felvétele szempontjából. Magyarországon a Lendvai-féle osztrák adások – nyelvi és hozzáférhetőségi okokból – hatástalanok voltak. Viszont a SZER ismertetésein keresztül közismertté váltak. Egy politikai bizottsági tag mondta nekem cinikusan a rendszerváltás után: „Ideális megoldás volt: tőletek hallották, hogy milyen jó nekik itthon. Megtakarítottátok nekünk a fordítási költségeket.”

Azt gondolom, hogy a racionálisan gondolkodó Kádár-rendszer bécsi kirendeltsége ebből a meggondolásból tett engedményeket Lendvainak. A Heti Válasz dokumentumaiból nem derül ki, hogy az osztrák újságíró mennyit „fizetett”, vagy fizetett-e egyáltalán a magyarországi tudósítások lehetőségén túl ezekért az engedményekért. És amíg ez az eredeti dokumentumok titkosítása miatt nem derül ki egyértelműen, nem tekinthetjük perdöntőnek a Heti Válaszban közölt érvelést „Paul Lendvai kettős életéről”. Ceterum censeo: tegyék közzé a feleslegesen zárolt titkosszolgálati dokumentumokat. Addig pedig – bár nálunk manapság nem divat jogi szempontokra hivatkozni – tartsuk magunkat a római jog alapelvéhez: „In dubio pro reo.” Kétes esetben a vádlott javára kell dönteni...