Legyen hungarikum a magyar válogatott!

Remélem, hogy a huszonegy tagú magas grémium, melyet hét ágazati bizottság százötven szakértője segít felelősségteljes munkájában, magáévá teszi a javaslatot, és a magyar labdarúgó-válogatott olyan nem fakuló értékek mellé léphet a hungarikumok büszke világában, mint a száztagú cigányzenekar, a bajai halászlé, a karcagi birkapörkölt és a zacskós fröccs. Kevés dolgot tudnék elősorolni, mely jobban illeszkedne a hungarikumok világába, mint éppen a nemzet focicsapata. Hiszen – mint a törvényből kiderül – „a hungarikum a magyarság csúcsteljesítményét jelölő gyűjtőfogalom, amely olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelez, amely a magyarságra jellemző tulajdonság, egyediség, különlegesség és minőség”. Gondolom, a vak is láthatja, hogy ezeknek a követelményeknek a fiúk játszva megfelelnek, sőt amikor nem játszanak, akkor talán még annál is jobban.

Egyébként is az elmúlt hetekben a nemzet – megelőzve a magas hivatalt – a maga részéről már igazi hungarikummá változtatta a válogatottat. Függetlenítette magát a tényektől, a valóságos eredményektől, mert mindezek mögött meglátta a lényeget. Hogy a magyar labdarúgó-válogatott nem egyszerűen lelkes sportolók közössége, hanem egyfajta jelkép, szubsztancia, a nemzeti egység, a nemzeti összetartozás, a valódi nemzeti ünnep jelképe. Sehol a világon nem fordult még elő, hogy tízezrek fogadjanak eksztatikus körülmények között egy csapatot, mely (tényleg derekasan küzdve egyébként, s képességeinek maximumát nyújtva) tizenharmadik lett egy kontinenstornán, egyetlen győzelmet aratva. Sehol nem állt le a közlekedés, hogy a spontán felvonulás vidám fiesztába torkolljon egy öngóllal kicsikart döntetlen után. Sehol a világon nem került ilyen távolra teljesítmény az elismeréstől.

A kormány ádáz ellenei persze megint arra hivatkoznak, hogy az egészet a hatalom gerjesztette a maga hasznára, mérhetetlen és parttalan hozsannázásával, bérmédiájával, ahogy megszoktuk. Kétségtelen, odafönt ráéreztek a dolog ízére, de ezt az elvarázsolt, nemzetiszín tömeget semmiféle hatalom nem tudta volna előállítani. Itt tényleg egy egész nemzet, melytől rég elvették valamennyi ünnepét s amelynek régóta nincs minek örülnie, találta meg az ürügyet a közös boldogsághoz. Na, ezt a tüzet kellene valahogy életben tartanunk.

Az első, legfontosabb lépés már megtörtént. A legenda elszakadt a valóságtól. Ezt a legendát kellene most továbbszínezni s mitikus magasságokba emelni aztán. Például a hungarikummá válással, aztán azzal, hogy minden egyes válogatott meccs napja piros betűs ünnep legyen, fogadással, felvonulással, ökörsütéssel, egymásra találással. Az eredmény lényegtelen, a nemzet nem lehet ellenzékben, a válogatott nem szenvedhet vereséget, a magyar akkor is győz, ha kikap. S aztán szépen tágíthatnánk ezt a rést, lenne egy futballcsapat, amelyik játszik, úgy, ahogy, s lenne a VÁLOGATOTT, újfajta eredetmondaként, melyet minden évben, mondjuk, az osztrákok elleni csodás győzelem napján, megünnepelnénk. Szürke mackónadrágba öltözne a nemzet, meggypiros mezbe, s piros-fehér-zöld arccal boldogan menetelnénk fel-alá, skandálnánk a ria-riát, és sorolnánk, mint dédatyáink az aradi tizenhárommal tették, a bordeaux-i tizennégyeket. A színpadon régi versek hangzanának fel új köntösben („nemzeti nagylétünk megteremtője, Dzsudzsák!” – ez hogy tetszik?), beszédek esnének, Storck kapitány (magyar hangja: Láng József) elmondaná, hogy jó úton indultunk el, de még sok a feladat, aztán jönne a Rakonczai úr, s az éjszaka sosem érne véget.

Szép leszel, gyönyörű leszel, Magyarország!