Lakner Zoltán: Reccsen az ellenzéki jég
2016 késő őszén rövid ideig úgy tűnt, elképzelhető egy olyan demokrata ellenzéki megállapodás, amely átfogja az ezen az oldalon fellelhető valamennyi szervezetet. Hamarosan azonban kiderült, hogy valójában nem akar mindenki mindenkivel együttműködni: olyan pártok is tartózkodóbbá váltak, amelyek korábban a lehető legteljesebb szövetség ellentmondást nem tűrő hívei voltak. Problémát okozott az is, mi legyen az előválasztással, legyen-e egyáltalán, melyik forgalomban lévő koncepciót válasszák, továbbá hova férnek be a tárgyalásba civilek, s nem mellesleg kik jöhetnének ténylegesen szóba miniszterelnök-jelöltként.
A tárgyalások folytatását végül egy nagyobb összeveszés kockáztatása helyett elnapolták január végére, fenntartva a megegyezés esélyét. Az azonban elég jól látszott, hogy a demokrata összefogás alapja csakis az MSZP és a DK közötti egyezség lehet. Bár cáfolták a vádat, hogy megbízottjaik máris külön tárgyalásokat folytatnának, a politikai gravitáció e két párt előválasztás előtti vagy helyetti magmegállapodása felé húzta az összes szereplőt. Ehhez csatlakozhattak volna kisebb és még kisebb politikai erők, mint például az innovatív elképzeléseit (alapjövedelem, előválasztás) szavazói támogatásra lefordítani alig tudó Párbeszéd vagy a talán még kisebb MoMa, amelynek vezetője, Bokros Lajos esélyt lát saját miniszterelnök-jelöltségére. Megjelent egy másik logika is, az Együtté, amely igyekszik kitérni a közös lista új kiadása elől. A kimaradás szűkítheti egy közös lista hatókörét, viszont erősítheti az azon belüli két nagyobb párt befolyását. Ami pedig őket illeti, 2014-hez képest a DK súlya növekedett az MSZP-éhez képest.
Fotó: Fekete István
Történt azonban néhány új fejlemény. Majtényi László köztársasági elnökké ajánlása nem érinti ugyan közvetlenül a parlamenti választási előkészületeket, de ismét képbe hozta azt a problémát, hogy vajon a pártok képesek-e a közvélemény számára elfogadható személyeket, jelölteket állítani bármilyen pozícióra. Majtényi jelölésének hitelességét az őt felkérők éppen azzal próbálták biztosítani, hogy a pártokat megelőzve léptek színre, amelyeknek ezután csak arra volt módjuk, hogy kövessék az eseményeket.
Aztán berobbant a köztudatba a Momentum Mozgalom, amely rést talált a falon, és áttolt egy fővárosi népszavazási kezdeményezést az illetékes választási bizottságon. Bár az új szervezet számára iszonyatosan nehéz lesz harminc napon belül 138 ezer érvényes aláírást összegyűjteni, NOlimpia-kampánya máris professzionálisabbnak tűnik, mint a közelmúlt jó néhány ellenzéki kampánya. A mozgalom egy fontos ügy gazdájává vált, az ellenzéki pártok pedig megint csak követhetik az eseményeket. Mindemellett a Momentum bevallottan választási indulásra készül, mégpedig úgy, hogy erősen kritizálja a fennálló társadalmi és pártviszonyokat.
Más kérdés, hogy a nyilván sokak számára rokonszenves generációs felütéssel meddig lehet eljutni s hogy vajon az elmúlt három évtized történéseinek elemzése kellő mélységben megtörtént-e ahhoz, hogy arról ne csak retorikai, hanem paradigmatikus kritikát tudjanak mondani. Akármire jut is azonban a Momentum, előbb-utóbb helyet követel magának egy olyan politikai nemzedék, amelynek nem a rendszerváltás, nem a Bokros-csomag, nem az őszödi beszéd, még csak nem is a „fülkeforradalom” megítélése a politikai alapélménye, hanem egy ország, ahol nem hagyják élni az embert.
Ha már generációk: bejelentkezett az Idős Demokraták Szövetsége is. Képtelenségnek tűnik, hogy pusztán az életkor egy csapásra milliónyi embert fűzzön össze politikai közösséggé – a választói döntéseket ugyanis számos egyéb tényező befolyásolja. Ám az aktívabb szavazóként ismert idős korosztály létszáma olyan merítési lehetőséget kínál, ami tényezővé teheti azt, aki itt kísérletezik, vagyis nem lehetetlen, hogy a vállalkozásnak legyen kifutása.
Váratlan fejlemény az is, hogy Botka László karácsony előtt bejelentette: vállalná a miniszterelnök-jelöltséget. A szocialista politikus visszautasíthatatlan ajánlatára először saját meglepett pártjának kellett reagálnia, ám a közös listára és az előválasztás elutasítására vonatkozó kitételei valamennyi demokrata szervezetet érintik.
A pártok közti alkufolyamatban az MSZP súlyát növeli, hogy hirtelen lett egy miniszterelnök-jelöltje. Ugyanakkor Botka fellépése az elmúlt fél év MSZP-s politikájának kritikája is, s emellett rosszul jön azoknak, akik a Botka nélküli belső egyensúly kialakítására törekedtek a 2016-os tisztújító kongresszuson. Botkának a nem feltétlenül valamelyik párthoz kötődő, hanem a helyben megválaszthatónak ítélt jelöltek felkutatására tett utalása előrevetíti, hogy „odaígért” képviselői indulási lehetőségeket akar felülvizsgálni. Az ilyesmi ritkán okoz örömöt az érintetteknek. Legértékesebb politikai tőkéje az lehet, ha bizonyítja: vele és egyenlőséget hirdető víziójával tényleg lehet győzni, ezért végeredményben majd mindenki jobban jár a saját táborában, még ha most esetleg hátrébb is kell lépnie.
De addig rögös az út, ha egyáltalán van ilyen út. A január elején Botkának adott pártelnökségi támogatás és tárgyalási felhatalmazás jelenthet valódi kiállást mellette, de azt is, hogy a szocialisták udvariasan előreengedték a polgármestert a politikai aknamezőn. Egyelőre nemigen látszik, kik volnának a jelöltállításba bevonható civilek, akikkel tárgyalhat, vagy hogy van-e esély a helyi jelöltállítás tömeges kinyitására. Igaz, vannak polgármesterek, akik tudnak az ő személyében gondolkodni. Kérdés az is, mit lehet ígérni – akar-e Botka egyáltalán bármit ígérni – az előválasztásból identitáskérdést csináló Párbeszédnek meg a közös listát Botka esetén is elutasító Együttnek.
Az meg főként nehezen belátható, hogyan kezelhető az ellentét a DK-val. Botka szerint Gyurcsány Ferenccel a listán nem lehet nyerni, őt látva a fordulathoz szükséges plusz egymillió szavazó továbbra is távol marad. A DK viszont azt mondja, saját több százezres bázisa Gyurcsányt követi, márpedig ez a tábor nem pusztán egy jövőbeni vízióban létezik. Különben is, mondják újabban DK-s politikusok, a közös vagy külön lista csupán technikai kérdés, a program a lényeg – korábban a DK a közös listát, sőt az egységes demokrata párt vagy pártunió létrehozását meghatározó célnak tartotta.
Botkának akkor van esélye, ha a választók belelátják a holtpontról történő elmozdulás lehetőségét és a változás reménye berántja mögé az egyelőre vonakodó partnereket. Tegyük hozzá, erre a hatásra próbált építeni a demokrata ellenzék vezetésére aspiráló Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány is az elmúlt öt-hat év folyamán – hiába.
Még az is lehet, hogy néhány hét leforgása alatt kiderül: most senki sem tudja feltörni a befagyott ellenzéki viszonyokat. Marad a választók fantáziáját a számok tanúsága szerint mindeddig kevéssé megmozgató demokrata ellenzéki mezőny – valamint a baloldali szavazókat máris saját célkeresztjében látó Jobbik. 2017 váratlanul mozgalmas tele azonban mintha mégiscsak azt jelezné: nem lehetetlen az olvadás.
