Jalta bűne

Arra hetven év távlatából is jól emlékszem: a magyarországi társadalom nem kommunista része elutasító álláspontra helyezkedett Jaltával szemben, a közvélemény szerint „Jaltában eladtak bennünket”. Még azoknak a hite is megingott, akik a németek vereségét és a szövetségesek győzelmét várták, mert úgy érezték: reményeikben csalódniuk kellett, és ebből eredt az a későbbi nézet, hogy az ezt követő fél évszázados nyomorúságunknak Jalta volt az oka.

Az igazság valahol középen van. Tudjuk, hogy a diplomáciában a kompromisszumokkal lehet célt érni, de kétségtelen, hogy Jaltában a mielőbbi megegyezés érdekében Churchill és Roosevelt aránytalanul több engedményt tett Sztálinnak, mint amit tőle várhattak. Még a máskor óvatos angol is bízott a szovjet diktátor ígéreteiben. Roosevelt pedig – aki egyre inkább elhatalmasodó betegsége miatt szerette volna az értekezletet gyorsan befejezni – két okból igyekezett „Joe bácsi” kedvében járni: egyrészt, hogy mielőbb bekapcsolódjék a Japán elleni hadműveletekbe, hosszú távon pedig részt vegyen az elnök számára mindennél fontosabbnak tartott ENSZ munkájában. (Európa sorsa, az itteni problémák megoldása – valljuk be – nem túlzottan foglalkoztatta Rooseveltet.)

A „három nagy” Jaltában lefektette az új világrend alapjait, döntött Németország sorsáról és a megszállási övezetekről, valamint arról, hogy a hitleri uralom alól felszabaduló népeknek joguk van ahhoz, hogy maguk döntsék el, milyen kormányformával kívánnak élni. Ezzel kapcsolatban jegyzőkönyvbe vették, hogy az érintett országokban a lehető legrövidebb időn belül szabad választásokat kell tartani. Ezt a jegyzőkönyvet Sztálin is aláírta, holott már addig sem rejtette véka alá a véleményét, hogy a győztes hatalmaknak jogukban áll a saját társadalmi rendszerüket bevezetni azokon a területeken, amelyeket haderejükkel birtokba vettek. Churchill és Roosevelt erről nem tudtak?! Vagy megfeledkeztek róla?!

A megállapodást tehát írásban rögzítették, de elkövették azt a mulasztást, hogy nem kívántak biztosítékot a végrehajtására, és nem szabták meg, milyen szankciókkal járhat, ha valamelyik fél nem teljesíti. Ez Jalta bűne. Ezt szenvedte meg egész Közép-Európa, ez pecsételte meg mindazoknak az országoknak a sorsát, amelyeket a háború végén a szovjet hadsereg tartott megszállva.

Mindez lehetetlenné teszi, hogy pozitívan értékeljük a jaltai konferenciát, amely lezárta ugyan Európában a náci diktatúra korszakát, ám ugyanakkor egy másik önkényuralmi rendszernek szolgáltatta ki a kontinens jelentős részét. S innét már egyenes út vezetett a hidegháborúig, amikor a kettészakadt Európa keleti felében végbemenő történésekre a demokráciák minden befolyása megszűnt, és tehetetlennek bizonyult az ENSZ, melynek működéséhez annyi reményt fűzött Roosevelt.

Megállapíthatjuk: Jalta ugyan nem egyedül felelős az azóta eltelt hetven év viszontagságaiért, de hogy a gyökereket ott kell keresnünk, azon aligha lehet vitatkozni.

Stirling György,
e-mail