Fecskefüst

Csak egy halk jajszó volt a szöveg, talán az utolsó, ami után, akár a golyótól, erőtlenül szokott eldőlni a test, hogy megadja magát a körülötte zajló égzengésnek. Az isonzói állóháborúban épp odaveszett ezer meg ezer magyar, kanyarójárvány tört ki, gyűltek a pakli adománycigaretták a hadikórháznak, és a Földes-féle Margit szappan pár perc alatt lemosta az arcról a szeplőket.

„Éhezünk, ruhát is kell vennem, csupa rongy vagyok” – írta haza Kondacs András külterületi tanító 1915 decemberében, levelét a Szarvas és Vidéke közölte. Talán nem volt elég kézirat, ezért került nyomtatásba a magánlevél az igazán izgalmas hírek közé. Pedig azokból akadt néhány: a helyi Zahorecz Mihály például szétroncsolt karral, de visszatért tizenegy hónap szerb fogságból, térdre borult, majd megcsókolta a szent és édes anyaföldet. Kemény fiú ez a Zahorecz! Megmutatta a kutya szerbeknek!

Mi volt ehhez képest a kondacsi jaj? Semmi kis fecskefüst a mindent beborító háborús égen.

Krecsmárik Endre harmincegy éves tanár-hírlapíró mégis beszerkesztette a hírt, bár furcsállotta, az orosz cenzúra miért hagyta, hogy az üzenet eljusson a címzetthez.

A Facebookon kerestem a tanító rokonait; vajon mi lett vele, hazatérhetett-e vagy éhen halt a távol-keleti Nikolszk-Usszurijszkban?

Napok múlva egy mai Kondacs válaszolt az e-mailemre: „Minden Kondacs rokon szegről-végről és a szálak minden esetben Szarvasra vezetnek. A régi családi kapcsolatokat már nem tartom számon, mert számomra nagyon távoliak. Személyes emlékek alig élnek túl egy évszázadot, ha nincsenek leírva. A paraszti társadalomnak pedig az írásbeliség nem volt az erőssége.”

Felhívtam egy szarvasi helytörténészt, ő a kedvemért fellapozott minden helyi munkát, almanachot, de sehol nem találta nyomát a fogságba került tanítónak. A városi tévé is folyamatosan kérte a nézőit, aki tud, segítsen nekem, de nem jelentkezett senki, aki tudott volna a sorsáról.

Igaz lehet: a személyes emlékek tényleg nem élnek túl egy évszázadot.

Feladtam. Aznap felhívtam a nagyanyámat, aki éppen 94 éves, egyik karját elvesztette egy makacs fertőzés miatt, de nem hagyta el magát, még mindig úgy szalad, ahogy senki; legutóbb a nyugdíjasotthon melletti faluban nézett körbe, vajon hol adnak igazán finom piros bort.

Felköszöntöttem a születésnapján. Azt mondta, jó helye van, igaz, az egyik szomszédját pelenkázzák, az ő fantomkarjába belehasít néha a fájdalom, de nem fog panaszkodni: „Ugye ti jól vagytok?”

Persze, jól, mondtam, kivéve, hogy nyomaszt Kondacs András története, de „nem foglak terhelni ezzel”.

– Az apám is Szibériában raboskodott – felelte.
Ugyan, gondoltam, ezt én is tudom, még álmomból felkeltve is: dédnagyapámat Pordán Istvánnak hívták, ő is éppen száz éve esett orosz fogságba, akár Kondacs András és...

És ennyi. Többet nem tudtam felidézni.

– Még áll a zalalövői ház, ahol született – mondta nagyanyám. Félszavak jöttek, félmondatokkal, lassan dédapámnak arca lett, színe, szavai, élete.

Pordán István szülei cselédek voltak, szegények, hat gyerekkel. Nagy volt a család, nem engedhették meg maguknak, hogy a gyerekek sokáig tanuljanak. István értett a lovakhoz, parádés kocsis lett az uraknál. Könnyű dolga volt a homokfutóval, akkoriban Zalalövőhöz jó utak vezettek, elvégre a megyeszékhely postaforgalma az itteni hivatalon keresztül zajlott. Még Deák is ide kérette a pénzét Kossuthtól, amikor Egerszegen akadt dolga.

A századelőn végre lámpák világítottak a részeg sötétben, de csak akkor gyújtották meg őket, ha nem látszott a hold. A katolikus templom óráját kifakította a nap, a számlapból már semmit nem lehetett látni, egy helyi szíjgyártót küldtek fel, hogy negyven koronáért fesse frissre a számokat és egyensúlyozzon a polgárosodó házak felett.

Pordán István eszes fiú volt, sokat olvasott, hobbiból fúrt-faragott, hol gerendát díszített, hol cséplőgépmodellt épített. Az urak szerették, látták, milyen okos, ügyes, azt mondták, kitaníttatják, de ő nem ment, kellett a pénz, amiből haza is adott.

Jött a háború, vele az első menekültek, az olaszok, akiknek osztrák paszportjuk volt, barna arcuk, és hangos beszédük hamar ellopta a helyiek nyugalmát. A környező falvakból a hatósági emberek elvitték a harangokat, kellett a fém a szívbe, és már álltak magán kőkeresztek a templomtéren, kocsmaudvaron az elpusztultak emlékére.

Pordán István, ahogy mindenki a környékről, a 48. császári és királyi gyalogezredhez vonult be Nagykanizsára. Hogy ott volt-e a kraśniki csatában, ahol Lublinig űzte az oroszt a magyar? Hogy látta-e a pergőtűzben elesni majdnem ezer bajtársát? Itt került hadifogságba, vagy késő ősszel Ivangorodnál, Szilézia határán, ahol – akár a srapnelt – cserélgették a győzelmet a szembenálló felek? Mindegy is.

Az oroszok marhavagonokban vitték őket a táborba. Csaknem ötvenen zsúfolódtak össze egy kocsiban. Egy hónapig tarthatott az út: Mandzsúria, a sivatag, a sztyeppe. Közben nyugat felé tartó katonavonatok húztak el mellettük. Ha megálltak, csalánlevest főztek, úgy hitték, az még finomabb, mint a spenót, jól bírják tőle az utat.

Talán így is volt.

Nikolszk-Usszurijszkben naplemente után a hadifoglyokban sem lehetett megbízni, sok volt a briganti. Hol német, hol török vagy magyar szó ütötte meg a fülüket, és ha közeledett a monszun, az Usszuri folyó felől felemelkedett a por és rászakadt mindenre: a várost megszálló japán katonák fegyvereire, az útonálló gyilkosokra, a két orosz barakktáborra.

– Gerendaházakban éltek, azt mesélte, nappal gátat építettek – mondta nagyanyám.
Pordán István alig múlt húsz. Fiatal, szép ember volt, gyorsan magába bolondította az orosz táborparancsnok feleségét. Hogy libbenő függönyök, nehéz illatú ágyak vagy csak a liget bokrai adtak díszletet a liezonnak, nem tudom. Azt sem, hogy valójában megtörtént-e. „Szerelmes lett belé az a nő” – ezt mondta nagyanyám, akinek hinni kell, mert senki sincs, aki megcáfolhatná.

A parancsnok feleségét barna nőnek képzelem, igazi katonaarának, aki sokszor hord zubbonyt a blúz helyett, inkább támogatja a fiút, mintsem elalélva a karjaiba omlana.

A szökés talán egy hetyke gondolat volt csupán, az asszony akarta, nem a dédapám, a nők szoktak ilyenről álmodozni romantikus pillanatokban. Vagy a férj jött rá mindenre, és magából kikelve keresni kezdte a dédapámhoz passzoló golyót, ezért kellett menekülniük?

– A román határig kísérte. Onnan apám egyedül, gyalog jött haza – mondta nagyanyám.

Vagyis vonattal utaztak odáig, hamis papírokkal, végül a nő meggondolta magát? Vagy dédapám adta ki az útját az utolsó pillanatban? Csak a román határnál gyűlt össze a szakításhoz elég mersz? Esetleg a férj nyúlt a nő után, leszedette a vonatról, a bakák még röhögtek közben, hogy milyen családi perpatvarba kerültek?

Nagyanyám nem tudta a választ.

Szinte látom, hogy ott állnak a katonák a román vasútállomáson, köd szitál, hideg a fegyvervas, amivel az imént böködték a nő hátát. István kiabál velük, ők ráfogják a puskát, kis híja, hogy nem húzzák meg a ravaszt.

Vagy nincsenek is ott katonák. Csak a csend van. Kimondta végre, a nő sápadtan néz rá. Úgy képzelem, dédapám rágyújt, ideges, a mutató- és hüvelykujja közé csippenti a cigarettát, és olyan erősen szívja, mintha az élete múlna rajta. A nő sír, mint egy rossz filmben. A férfi okosabb, tudja, csak külön élhetik túl. Elfordul, csupa rongy a ruhája, éhes.

Lassan elindul a sínek mellett. Haza.