Enni ájulásig

Esküdöztünk, hogy a gesztenyével töltött pulyka, a tűzdelt libasült meg a magyaros gombás húsgombóc után nem eszünk még töltött káposztát is. Úgy értve, hogy a dorozsmai molnárponty előtt. És a vaddisznópörköltet nem fejeljük meg somlói galuska-mákos guba mixszel, azelőtt természetesen, hogy magunkba tömnénk egy tál bejglit.

Sejtésem szerint kétszázhuszonötödször is megesküdtünk, hogy nem fogjuk végigfalni a karácsonyi ünnepeket csak azért, mert ez a szokás. Aztán persze jött a „na, kisfiam, csak egy kis kóstolót”, vagy az „ebből az isteni libacombból muszáj enned” biztatása, vagy egyszerűen úgy éreztük, hogy nem sérthetjük meg anyánkat, sógornőnket (kivételes esetben apósunkat) azzal, hogy pont karácsonykor kezdünk el böjtölni. Így aztán persze ettünk délben és este, s ha nagy a család, vagy sokfelé szakadt, akkor még közbeékelve délután is.

Itt jegyezném meg, hogy ez utóbbi kategória alesete a karácsonykor kifejezetten veszélyeztetett fajjá váló titokban hűtlenkedő férj típusa. A nyitott házasság értelemszerűen más bejgli. Amorózónk ilyenkor ugyanis hosszas és rafinált hadműveletek révén az alkalmat még csak összetaktikázza, hogy a délutánt a szeretőjével tölthesse. Akinek a halpaprikását meg a mézes olajban sült kecskesajtját muszáj megízlelnie („csak neked készítettem”). Sőt lehetőleg duplán kell szedni, mintegy kárpótlásul azért, mert az esti vacsorát a hősszerelmes (más néven: gyáva papucs) mégis csak a családja körében fogja elkölteni.

Viszont egy ilyen gasztronómiai bevezető után annál nehezebb este is helytállni. Úgyhogy érdekes módon így karácsony este valahogy megszaporodnak a hirtelen étvágytalanságra panaszkodó férjek.

Ráadásul a legtöbb família ilyenkor olyan mennyiségű ételt készít, mintha a NATO-csapatokat kellene vendégül látnia. Ezért aztán asztalbontás után kezdetét veszi a „készítünk nektek egy kis csomagot” szertartása, és az embernek annyi kaját pakol össze a rokonság, hogy majd a földig húzza a csomagtartót. Így aztán a két ünnep között folytatódik az össznépi hízókúra.

Annál is inkább, mert sokan ilyenkor otthon töltik az időt, szabadságon. Elvégre ki kell pihenni az egész évi rohanást. Ez a kis leeresztés „jár nekünk”. És unalmunkban járunk is ki tízpercenként a konyhába csipegetni. Egy kis sült karaj, meg egy kis kocsonya. Meg a Margit néni disznótorosa, hát csak nem hagyom pocsékba menni, hiszen ő készíti a világon a legjobban a hurkát meg a kolbászt. És mellé az a dinsztelt káposzta!

Ezek a tetszőleges portyák természetesen a rendes ebéden, vacsorán kívül esnek meg. Hiszen ki kell élvezni, hogy nem üzemi konyhán vagyunk, hanem finom házi koszton.

És ezzel az előkészítéssel futunk rá a szilveszterre, amikor a baráti társasággal bedobunk apait-anyait, egyenesen kajaorgiát rendezünk. És egyszerűen nem hagyhatjuk ki a kaviáros tojást meg a füstölt libamájkolbászt lilahagymával előételként. Majd ráfordulunk olyan menüpontokra, mint tanyasi csirke gyöngyhagymás, szalonnás raguval; kacsamell sütőtökös házi metélttel; szürkemarha java hecsedli mártással, pikáns tésztával, stb. Mindez természetesen csak bemelegítés a friss ropogós egyben sült malachoz, amelyet már kézzel marcangolunk szét és tömünk magunkba. A körítésként elfogyasztott több kiló mustáros, tormás virslit ne is említsük.

1-én pedig… nos 1-én többnyire nem vagyunk magunknál, de amikor egy kis korhelylevessel elvégeztük az újraélesztést, azért burkolunk némi kacsát, libát, malacot. Ebben a sorrendben.

Nincs ember, aki 2-án reggel rá merne állni a mérlegre.

Persze nem akarok általánosítani, nyilván vannak acélos jellemek, de szerintem a legtöbbünkkel pontosan a fentiek mintájára történnek a dolgok, fogadkozás ide vagy oda. Így aztán az ember azt fogadja meg, hogy esze ágában sem lesz megfogadni, hogy év végén nem eszi magát alfa állapotba.