Életben maradni a magyar lelátókon
Hosszú ideje nem járok honi futballmecsre már. Akkor hagytam abba, amikor egy emlékezetes Ujpest–Fradi után az egyik úgynevezett szurkolói csoport megállította az autóbuszt, amelyen utaztam, lerángatta az utasokat, és agyba-főbe verte őket.
Már sokkal korábban abba kellett volna hagynom persze ahhoz, ami az utóbbi negyedszázadban a pályákon és környékükön történik, nekem semmi közöm sincs, én még a játékba szerettem bele gyermekkoromban, és azt tanultam a felmenőimtől, hogy az ellenfél nem ellenség, azt is illik megtapsolni, ha jól szerepelt. Ezzel a felfogással ma már nemigen lehetne életben maradni a magyar lelátókon, elköszöntem hát tőlük, fájdalmas szívvel, de határozottan. Időnként a jó sorsom elvezet távoli országok arénáiba, irigykedve nézem, hol tart ez a sport a huszonegyedik század elején, s hol tartanak a külhoni szurkolók: mezekbe-sálakba öltözve boldogan énekelnek, és vidáman veregetik az ellen szurkolóinak vállát a meccs végén, a metróhoz menet.
Mégiscsak lehet így is, gondolom ilyenkor.
Mostanában vannak mindenféle törekvések a hazai labdarúgás felemelésére. Csodás stadionok épülnek, ömlik a pénz a csapatokhoz, a televíziók szakadatlan közvetítik a mérkőzéseket, emelkedik az ázsió, ha a színvonal még nem is – de hát az hosszú folyamat, ne legyünk türelmetlenek. A nemzeti labdarúgó szövetség már családbarát mérkőzésekről álmodik, akciók vannak, és törekvések, zsákbanfutás meg lepényevés, de ezekből a becsülendő kísérletekből se érzékelhető sok minden, egyelőre még mindig csak az új politikai elit meg a régi köménymag jár a mérkőzésekre, tessenek meghallgatni a rigmusokat, adja a tévé, bár tompított hangon. Könnyűszerrel hozzuk az ezernézős átlagot hetente – gyerekkoromban egy kettős rangadón minden pénztárnál álltak annyian.
Igaz, valahol el kell kezdeni. Mostan például a klubkártyarendszer lesz bevezetve. Ettől kezdve csak az járhat meccsre, akinek ilyen van. Ezzel lehet a mérkőzésekre jegyet venni majd.
Nem értek egyet, annyit mondanék. Ez a rendszer sok hasznot hoz annak, aki üzemelteti (beléptetőkapuk, leolvasók, kártyagyártás stb.), de igen keveset annak, aki vissza akarja csábítani a nézőket az üres stadionokba. Nem untatom önöket azzal, hogy elmeséljem, micsoda feketekereskedelem épült ki a nagy nyugati klubok háza táján – kérdezzék erről akár a magyar be- (illetve ki-)szállítókat. Ezt csak azért említem, hogy érzékeltessem, a klubkártya nem oldja meg az azonosítást.
De mi még nem itt tartunk. Nagyon nem. Mi még ott tartunk, hogy jó volna, ha a nép elmenne megint a stadionokba. Kéne ehhez foci is (ugorjunk!), és kéne barátságos környezet. Ha egy asszony nem lepheti meg a férjét, mondjuk, egy válogatott mérkőzésre szóló jeggyel, mert az azonosítás fontosabb, mint a részvétel, megette a fene az egészet.
Na, ez az igazi Abszurdisztán: mire felnéztem, arra lettem figyelmes, hogy egy gyékényen árulok az úgynevezett ultrákkal. Akik szintén tiltakoznak az azonosítás ellen, tüntetések vannak, és petíciók és széleskörű összefogás. Na, jól nézek ki.
De azért – remélem, látják – az egybeesés csak látszólagos. Ők azért tiltakoznak, hogy ne lehessen azonosítani és korlátozni őket, én azért, hogy ne engem büntessenek az ő bűneikért.
A mai magyar pályákon a balhékat néhány száz „szurkoló” csinálja, hétről hétre kimerítve a Btk. számos paragrafusát. Miért kell az egész társadalmat korlátozni, ahelyett, hogy őket megállítanánk?
