Czeizel
Sajtótájékoztató. Fotósok emelik magasba a gépüket, vakuk villognak, gyorstüzelésű tudósítók ujjai kattognak a klaviatúrán, szélsebesen futnak a sorok a jegyzetfüzetben. Naponta látjuk ezt a képet a tévéhíradókban, ám a Szent Margit Kórház konferenciatermében a látvány több mint különös. A sajtó munkatársai maszkot viselnek, orvosi maszkot, amit kiosztottak nekik, mielőtt a professzor belép.
A professzor súlyos beteg. Kemoterápiás kezelésen esett át, orvosai nem járultak hozzá, hogy egy másik kórházból átjöjjön ide, mert számára most a legkisebb fertőzés is halálos lehet. De eljött, „saját felelősségére” jött el, hiszen muszáj elmondania valamit. A magyar közegészségügy elmúlt huszonöt évének legfontosabb felfedezéséről beszél, a génhiba kompenzálásáról, egy olyan készítményről, amely a gyermekre vágyó, a gyermeket váró anyáknak életfontosságú lehet.
Mondjuk ki egyenesen: a halálosan beteg professzor az élet fontosságáról üzen nekünk.
Némán állnak a sajtómunkások. Megkérték őket, hogy a professzor állapotáról ne érdeklődjenek, és csak néhány, szorosan a tárgyhoz tartozó kérdést tehetnek fel. Tudomásul veszik. Tapintatosak, csöndesek, megilletődöttek. Őszintén szólva: ez nem szokásuk. Főleg, ha falkában vannak, ha „helyzet van”. Megértik: most más a helyzet.
Jó lenne ennél a pontnál befejezni a történetet, de lehetetlen. Azért, mert néhány óra múlva a visszafogottak egyike olyasmivel jelentkezik az egyik hírportálon, hogy az egész felhajtás csak egy promóciós termékismertetés volt, hogy túlságosan kicsi teremben zsúfolták össze a csaknem száz újságírót, hogy érthetetlen módon megtiltották nekik a személyes kérdéseket, hogy kár volt a professzornak felkelnie a saját kórházi ágyáról.
Elszoruló torokkal csak annyit mondok: a kíméletlen, brutális sajtómunkává züllött hírlapírás beteg. Talán a végét járja. Lehet, hogy már gyógyíthatatlan. Ha összehívna valaki egy „médiakonzíliumot”, javaslom, tegyük fel valamennyien az orvosi szájkendőt. Egymást fertőzzük ugyanis.
M. Á.
