Csizmadia Ervin: Nem kellenek senkinek

2018. szeptember 8. 19:30 - szerző: Csizmadia Ervin

Az utóbbi hónapokban, különösen a kormánypárti sajtóban, igen élénk vita alakult ki a hazai kulturális életben jelenleg tapasztalható „egyensúlytalanságról”. Magyarán arról, hogy az eddig „elhanyagolt” jobboldali szerzőket jobban kellene támogatni, míg az eddig sztárolt, főképpen balliberális írókat és művészeket esedékes lenne visszább szorítani. A vita kormánypárti szemszögből elsősorban a domináns kulturális kánon megtöréséről és alternatív kánon felépítéséről szól.

A témához Füst Milán naplójának ideidézésével szeretnék hozzászólni. Füst 1924-ben, 36 éves korában ezt írta naplójába: „Kiléptem a Nyugattól.” E tényszerű közlés után három oldalon sorolja sérelmeit. Például hogy 16 év alatt „három számottevő kritika jelent meg munkáimról”. Vagy hogy „egyetlen könyvemet sem adták ki soha, holott háromszor rendeztek könyvkiadást”. Vagy „soha egy felolvasásukra nem hívtak meg… összejöveteleikre sem”. Aztán „Révai ki akar hagyni irodalomtörténetéből”. „Gragger kihagy antológiájából.” S tovább, „az Est mindig mellőz s még száz író közé sem veszi fel nevemet”. Végül hogy „az újságok gyalázatosan bánnak velem”. Füst elkeseredett hangulatában még azt is megjegyezte, hogy „ami a Nyugatban uralkodik, nem más, mint anarchia mellett despotizmus: csak az irodalom, amit ők annak tartanak… csak az ő ízlésük ízlés… azt kell tenni, amit parancsolnak… eh, elég ebből”. Nem maradhatott el a Nyugat híres szerkesztőjével, Osvát Ernővel való leszámolás sem. „Ha mukkantam, rámparancsolt, hogy változtassam meg véleményemet… türelmetlenül fogadott minden megjegyzést.”

Írta mindezt Füst Milán, a hatalmas író.

A mellőzöttség témája tovább is foglalkoztatta. 1925-ben azt jegyezte fel naplójába, hogy „vannak írók, akiknek nevét nem veszi fel… semmiért nem veszi fel a publikum… lóg-lóg az irodalmi áramlatok ballasztjaként (…) azok sodra még viszi valamelyest… a neve is elhangzik néhányszor, de az Istennek nem veszik fel soha… kiokádják”. Aztán az általános alanytól megint eljutott magáig, s arról elmélkedett, hogy verseit senki nem fogadta be, „senki sem lelkesedik értök… senki nem foglalkozik velök – nem kellenek senkinek”. S még azt is megjegyzi: „Egy ember nem akadt, aki a tanulmány-pályázaton velem foglalkozott volna… se barátaim, se ellenségeim nem gondolnak rám soha… nem baj, ez is egy élet.”

Fotó: Fortepan/Hunyady József

De azt is megjegyezte ez a vérig sértett, megbántott és mellőzött fiatal író, Füst Milán, hogy bármennyire is olyan volt Osvát Ernő, amilyen, „néki mégis több köszönettel tartozom, mint szemrehányással”. A mellőzöttségével kapcsolatosan meg arra jutott, hogy „ezek ellen nem tehetek semmit – s az ügyben a kisujjamat sem fogom mozdítani soha”. (Az összes idézet lelőhelye: Napló, II. Magvető Kiadó, 1976, 41–44. és 97. oldal.)

Aztán megírta az életművét. Benne a Feleségemmel, híres drámáival és a Látomás és indulat a művészetbennel.

A mai kulturális trendváltás első lépéseit figyelve jól jön nekünk Füst Milán naplója. És a belőle sütő korhangulat. A fiatal író, akit félig-meddig fogadott csak be a Nyugat, és nem méltányolta kellőképp művészetét. De minderre nem úgy reagált, hogy „megváltoztatni az egész rendszert”. Egyrészt elismerte, ami benne jó, elismerte, hogy sokat köszönhet a lapnak, másrészt esze ágában sem volt pozíciójának javításáért kuncsorogni.

Kit kap fel a közönség vagy a szakma, és kiből lesz, az ő szavával, ballaszt? Kit „vesz fel a publikum”, és kit nem? Vannak csúcsteljesítmények, amikor a mű annyira egyértelmű, hogy „ballasztságról” szó sem lehet. A probléma akkor jöhet, ha valami „csak” jó. Netán nem éppen illik bele az uralkodó kánonba. Füst is jól látta, hogy uralkodó kánon mindig van. Ha tetszik, ezt egyfajta ízlésvilág határolja körül. Akik ebből a kánonból, ízlésből nagyon kilógnak, nehezen boldogulnak. Egy szerkesztőség, egy kánon, egy ízlésvilág mindezek mellett vivőerő. Aki beleilleszkedik, azt viszi, aki túlságosan kilóg belőle, azt szélsőségként tartja számon, és elhallgatja.

Bármilyen alkotó embernek kell a vivőerő, a hírérték. Nincs nagy mű anélkül, hogy társaságokban ne mesélnének róla, híre ne terjedne. Vagy, hogy a Facebook koránál maradjunk, nem elég lájkolni, meg is kell osztani. A nagy mű megosztással szaporodik.

Ilyen optikával olvassuk újra Füst Milán elkeseredett szavait. Azok ugyanis közvetlenül üzennek a mai elkeseredetteknek is.

Ne keseredjetek el! Panaszkodjátok ki magatokat! Bizonyára rengeteg mellőzöttséget kell elszenvednetek. Sokszor érzitek, hogy másoknál érdemesebbek vagytok. Néha forr a véretek.

És mégis. Ha szidjátok is a mai Osvátokat, ismerjétek el, hogy sokat tanultatok tőlük. Nem várja senki, hogy kisujjaitokat se mozdítsátok. De ha mozdul a kezetek, az ne kampókéz legyen, s ha lehet, kerüljétek az Elm utcát.