Behálózva

Nincs lehangolóbb annál, ha valaki már a végeredmény ismeretében néz meg egy meccset. Épp a sava-borsa vész el az egésznek: az izgalom, a szurkolás. Miért hozna lázba egy 89. percben befújt tizenegyes, ha úgyis tudom, hogy berúgták vagy kihagyták. Ha tisztában vagyok azzal, ki nyerte a Forma–1-es futamot, már attól is ásítok, ha a favorit pilótának elrontják a kerékcseréjét.

Csakhogy számtalanszor előfordul, hogy nem ülhetek le a tévé elé épp akkor, amikor az események zajlanak. Elszólít a munka, a családi program, akármi. Ekkor jön az igazi kihívás: haza lehet-e jutni és végignézni a felvett adást „teljes tudatlanságban”?

Aki megpróbálja, annak érdemes betartania néhány alapszabályt. Először is tilos az autóban rádiót hallgatni, ott előbb-utóbb úgyis bemondják, amit nem akartál hallani. Tilos felmenni a világhálóra, de még „fészbukozni” is veszélyes, mert valamelyik kedves ismerősöd már biztosan megosztotta a szurkolói örömét vagy bánatát. Legjobb, ha nem veszed fel a telefont, nem olvasol SMS-t sem. A tévét óvatosan kapcsold be, a képernyő alján futó hírekre rápillantanod sem szabad. A családtagokkal ne kommunikálj, ha bármelyikük is megtudja az eredményt, biztosan elszólja magát.

Igazán hatásos védelem persze nincs, a legjobb, ha élőben nézel meccset. Garanciát azonban még ez sem jelent. A minap például kiderült, hogy a szomszédos házban tetőantennával fogják a sportcsatornát, hozzájuk nagyjából öt-hat másodperccel hamarabb ér el a kép meg a hang, mint hozzám a műholdról. Nálam még a középpályán tologatják a labdát, amikor a szomszédban már üvöltve ünneplik a gólt. Az a néhány másodpercnyi késés pont elég ahhoz, hogy a tévét bámulva egyetlen meglepetés se érjen.

Úgyhogy a riói olimpiára új stratégiát kellett kidolgoznom: ha bármikor felbukkan majd a képernyőn egy magyar versenyző, bezárom az ablakokat és felveszek egy fülhallgatót.