Balázs András: Romák és tabuk
Cserdi polgármestere a 168 Órában megjelent írásomra a Hír TV Online-nak adott terjedelmes nyilatkozatában reagált. Bogdán László a cigány hagyományokból eredő problémák kimondásáért száll síkra.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a romaügy politikailag korrekt megközelítése csupán az értelmiségi elit szabadidős elfoglaltsága, emlékezzünk meg a polgárjogi aktivizmus hazai előzményeiről. A rendszerváltó cigány értelmiség nyolcvanas években megfogalmazódó követeléseitől a roma közösség önvizsgálatát elsőként felvető Forgács Istvánig hosszú út vezetett.
1989-ben, a szélesebb nyilvánosság számára ekkor láthatóvá váló roma értelmiségi mozgalom részeként a Gettóellenes Bizottság igyekezett választ találni a rendszerváltás kihívásaira. Bár az ekkor létrejövő szervezetek sokat tettek saját közösségük képviseletéért, az évtizedes elnyomást nem tudták felülírni. Az ellenséges közhangulat dacára a jogvédők vették védelmükbe mindazokat, akiket az állam magára hagyott. Napjaink öntudatos roma polgárait éppen azok az intézmények juttatták versenyképes tudáshoz, amelyeket Orbán-rezsim megpróbál ellehetetleníteni.
A cigány értelmiség fokozatos építkezése azonban nem érintette meg az egzisztenciális szorongás csapdájában vergődő többségieket. A lecsúszástól rettegő középosztály világossá tette, hogy nyomorba zárt honfitársainkkal nem kíván sem közös szolgáltatásokat, sem közös társadalmi tereket.
Noha a kétezres évek végén a családtámogatási ellátások a jóléti kiadások mindössze 15 százalékát jelentették, a segélyek pedig négy százalék körül mozogtak, a „jóléti függőség” kérdése eluralta a közbeszédet. A plazmatévé előtt segélyre várakozó cigányok legendája beleégett az emberek tudatába. Ahogy a jóléti konszenzus politikája, úgy a polgárjogi mozgalom is támogatottság nélkül maradt.
E folyamat veszélyeit a populista politikusok mellett a roma értelmiség néhány szereplője is felismerte. A Romano Rácz Sándor egyik művében megjelenő „kívülállás kultúrája” az integrációs viták hivatkozási alapja lett. A kirekesztett helyzetre adott válaszreakciókat összegző fogalom félreértelmezését Forgács István a többségi normák elvetésének vádjával toldotta meg. A cigány kultúra kiterjesztett bűnlajstroma inspirálóan hatott Magyarország politikai kalandoraira. Írásaik gondolati ívén önjelölt szakértők egész sora masírozott végig.
A cigányság nyomorát a roma közösség kulturális másságával magyarázó diskurzus nyomán egyre több települési vezető rukkolt elő unortodox javaslatokkal. Az életmódváltást és munkaterápiát szorgalmazó kezdeményezések egy részét persze jobbító szándék vezérelte. Ám a mintagazdaságok és átképzési programok részsikereinek univerzális csodaszerként való bemutatására hiteles szakértők helyett marketingművészek vállalkoztak. Az instant megoldásokkal házaló kuruzslók a nehézségek orvoslását megspórolva a többségi társadalom türelmetlenségére játszottak.
Az emberi jogi szemlélet háttérbe szorulásával felbukkanó népnevelő intézkedések nem a cserdi polgármester színrelépésével tettek szert országos ismertségre. A „szociális kártya” ötletével debütáló társadalompolitikai sámánizmusnak nemcsak a megtévesztett közvélemény, hanem a nagypolitika is felült. Monok község vezetőjének a segélyek felhasználási körét korlátozó felvetése a legitim közbeszéd részévé vált. A kocsmatulajdonosból lett műkedvelő szociálpolitikus javaslatait Bokros Lajos vette védelmébe.
A társadalmi támogatottságot rendpárti programok hirdetésével megcélzó elöljárók a kirekesztetteken kérik számon az elmaradt felzárkózást. A munkakényszert középpontba állító elképzelések nem a helyi közösség önállóságához, hanem a kiszolgáltatottság elmélyüléshez vezetnek. Az erővel ösztönzés abszurditása a csendőrmaskarában parádézó érpataki polgármester tevékenységében csúcsosodik ki.
A pártok leértékelődésének korában a helyi problémákat artikuláló települési vezetők egy-egy újszerű kezdeményezéssel országos figyelmet szerezhetnek. A nyilvánosság szimpátiáját elnyerő politikusok felelőssége, hogy a tévképzetek megerősítését elkerülve a valós gondokról beszéljenek.
A romaügy elválasztása a szegényügytől csakis az oktatási elkülönítéstől a munkahelyi diszkriminációig tartó láthatatlan apartheid felszámolásával együtt lehetséges. A bajok nevükön nevezése, a tabukkal való szembenézés a cigányság „kulturális reformja” helyett a hétköznapi elnyomás megvallásával kezdődik.
