Ár
Akár egy tolvaj, aki felforgat mindent, belenéz a titkainkba, és a romboláson kívül a megalázottság, a becsapottság érzését hagyja maga után, beszökött a házakba az ár.
Gumicsizmában megy végig a lakáson, rovancsol az asszony: víz jön ki a konnektorokból, rohad a bútor, ázik a kő, a konyha.
Ami a városokban csupán bosszantó, pimf ügy, a „Már megint szakad az eső!”, itt maga a fenyegetés. Míg a biztonságos főutcákon csak nyirkos lesz a cipő, esetleg sarat dob a buszkerék, hazaérve csuromvíz ernyő kerül a kádba, teáskanna sípol, itt a Lajta, a Dráva, a Mura, a Zala elöntötte a kerteket, a fákat, az utat, a szántást. Amit tudott, mindent.
A katasztrófavédők, vízügyesek, civilek kezdetben több mint ötszáz kilométeren védekeztek. Hat településre be sem lehetett jutni. Betonelemeket raktak a hidakra, hogy fel ne nyomja őket a púposodó folyó.
Most már csend van, apad a víz. Bontják az ideiglenes védműveket, fertőtlenítenek, ahol kell, de tartalékban még van több ezer homokzsák meg fáklya, biztos, ami biztos.
Az asszony gumicsizmában megy be a kisszobába, nem szól semmit. Tudja, sokáig izzadnak a falak, a penész is makacsul kapaszkodik majd a házba.
Talán arra gondol, semmi sem marad ugyanúgy és ugyanolyan. Talán arra, hogy munka van, etetni kell az állatokat, szivattyút bérelni, élni. Meg arra, hogy ő még „szerencsés”, hiszen van, akinek az egész házát elvitte az ár.
Csak Csákánydoroszlón mintegy húsz embernek kellett elhagynia az otthonát.
A segélyszervezetektől, az önkormányzattól kapnak ételt, talán bútorokat is, a rokonoknál lesz fedél a fejük felett, de nincs már meg a ház, a gyerek játéka.
Valaki azt mondja az újságírónak: egy élet munkája veszett oda. Elcsuklik a hangja, sír. Volt új ágy, új mosógép, ruha, most semmi sincs. Semmi.
P. A.
