A rabbi és az államfő

Rendkívül riasztó, ami a főrabbival történt, és alkalom arra, hogy eltűnődjünk: milyen előzmények után, hogyan jutottunk idáig, és hova juthatunk, ha még most sem kapunk észbe? Akarunk-e a nagyon is különböző kormányok mulasztásainak mélyen hallgató cinkosai lenni? Nem akarjuk-e megbeszélni végre, hogy – néhány kivételtől eltekintve – milyen siralmasan reagáltunk eddig a hasonlóan riasztó cselekményekre? Nem lett volna-e dolga-kötelessége a rendszerváltás után bármelyik hatalomnak, hogy egyértelműen és erővel lépjen fel a szélsőséges megnyilvánulások ellen? Miért nem lehetett már sok évvel ezelőtt úgy szankcionálni az elkövetőket, hogy elrettentse őket minden támadó gazemberségtől, még a verbális brutalitástól is? A szellemi élet reprezentánsai, a politikai élet döntéshozói miért nem tudták már a csibészségnek látszó kis förtelmességekben is fölismerni a közveszélyt? Ha fölismerték, miért nem voltak képesek minden egyes alkalommal kiállni a nyilvánosság elé, mint most Áder János, és azt mondani: „Az elkövető hiába magányos és ismeretlen, az ilyen és ehhez hasonló, nemzetünk bármely tagját, értékét támadó tettek szégyenével nekünk, mindannyiunknak kell szembenéznünk.”

A főrabbit ért agresszió miatt óriási a fölháborodás, a tiltakozás. A Kormányszóvivői Iroda például kiadott egy nagyon is indokolt közleményt, amely világossá teszi, hogy a kormány a legszigorúbban fellép minden szélsőséges, rasszista, antiszemita megnyilvánulás ellen, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyűlölködő és az európai normákkal összeegyeztethetetlen hangokat visszaszorítsa.

Ez a „mindent megtesz”, ez foglalkoztat most bennünket.

Ezután nem szervezünk ünnepélyes újratemetést egykori nyilas képviselőnek? Ezentúl a náci beszéd nem lehet az írói munkásság része? Törvény tiltja majd a holokauszttagadást, de még a vészkorszak relativizálását is? Elzárás jár a focihuligánnak a mocskos-zsidózásért, a graffitisnek meg azért, mert horogkereszteket firkál a házfalakra? Betiltják a bornírt, uszító, fasiszta könyvek kiadását és nyílt árusítását? A médiahatóság kicenzúrázhatja a jobbszéli lapokból a mocskolódó, rasszista írásokat? Oszoljt vezényelnek az újraalakított gárdáknak, őrseregeknek, és most már bevarrják a félelemkeltő provokátorokat? Nem handabandázhat tovább a nyilas honlap? Nem nevezheti az államtitkár zsidómentőnek a gázkamrába küldésekért súlyosan felelős vitéz nagybányait? Biztos, hogy nem fognak hatméteres szobrot állítani az Újlipótvárosban az antiszemita Prohászka Ottokárnak?

Ezzel a részlettel azért foglalkozzunk még egy sóhajtásnyit. Mert – bármilyen hihetetlen is – egy gigantikus Prohászka-szobor felállítását tervezi a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egy buzgó csoportja, amelynek szíves figyelmébe ajánljuk Erdő Péter bíboros szavait: „Az antiszemitizmus nem fér össze a kereszténységgel.” Nem árt az sem, ha figyelnek az inzultust elítélő köztársasági elnökre: „Nincs más választásunk: mások mocskát most nekünk kell eltakarítanunk.”

Legszívesebben azt kérdeznénk: hogyan?

Kicsit reménykedtünk, hogy a főrabbi és az államelnök találkozásakor szóba került ez a kérdés is, hiszen az újságírói érdeklődésre Schweitzer professzor azt nyilatkozta, hogy nagyon jól elbeszélgettek. „Áder János elnök úr is kinyilvánította, hogy tűrhetetlen, ami történt, és fellépnek a rasszista jelenségekkel szemben.” Kollégánk is azt kérdezte: hogyan? A válasz: „A részletekre nem tértünk ki. Ez udvariassági látogatás volt.”

Bízva nem csupán a köztársasági elnök tisztességében és morális elkötelezettségében, a legudvariasabban is csak azt mondhatjuk: most már ki kell térni a részletekre!