A nagy pofonofon

Az sem tetszik, hogy bárkit „helló, diktátor!”-ral köszönt, az az utólagos magyarázata pedig végképp nem kedvemre való, hogy nála ez „a barátság jele”. Eszerint ő csak tréfál, tréfából mérgelődik, ahogy a színészek a Hamletban, különben meg jelzi, hogy ők ketten egy családban (pártcsaládban) vannak. Színészetet csinál a politikából, amelyről tudjuk, hogy nagyrészt csakugyan az, de – ezt ugyanabban a darabban mondják – nem becsület így nyilvánossá tenni. Nem ildomos egy politikai fórum szünetében „a nagy pofonofon” híg változatával közönségsikerre játszani. Ez nem A dzsungel könyve, ahol az egyik adja, a másik állja, csak egyszemélyes show, vicces magánszám, és én nem csípem, ha politikusok celebként viselkednek. Egyébként folyton azt teszik.

Juncker később egy lapinterjúban azt mondta diktátor barátjáról, válóoknak tekintené, ha bevezetné a halálbüntetést, azaz ebben az esetben Magyarországnak nincs helye az Európai Unióban. Már akkor is ugyanúgy tudta, mint mindenki más, hogy Orbán Viktornak eszében sincs kilépni az unióból, amely eltartja az országot, csak cibálja az orrát, és népszerűségi okokból az amúgy is jól fejlett népi vérszomj növelésén fáradozik. Junckernek nem árnyékra kellene vetődnie, hanem azokkal a tényekkel kellene foglalkoznia, amelyekkel az Orbán-rezsim már eddig is többször megsértette az unió alapszellemét. Nem pofonofont kellene játszania a barátjával, hanem komoly formában fölvetnie az ülésteremben, mit jelent és milyen következménnyel jár, ha egy tagállam szembemegy a közösség elveivel – mellesleg saját népe érdekeivel is. De Juncker ezt nem teszi, nem teheti meg, mert neki és a pártcsaládjának szüksége lehet Orbán szavazatára. A „pártcsalád” fontosabb, mint az elv, akkor is, ha néhányan kibeszélnek belőle, és verbális pofont osztanak az üléseken. Épp ezért szerényebben kellene viselkedni, nem bohóckodni a kamerák előtt.

Egyébként Orbán show-műsorban verhetetlen, persze csak a gagyi kedvelőinek. Strasbourgi magánszáma a saját kategóriájában igazi ripacséria volt, még ha úgynevezett politikai elemzők győzelemnek látták is a szánalmasan alacsony színvonalú, minden orátori erényt és karizmát nélkülöző monodrámát. Van, aki azt állítja, hogy magának szervezi a hasonló alkalmakat, eszerint Strasbourgban például kifejezetten szeret ringbe szállni. Általában ott is ő az, aki a pofonokat kapja – Leonyid Andrejevnek van egy ilyen című kitűnő színdarabja –, és régebben még állta is. Régebben még ott volt Cohn-Bendit, aki nem úgy viselkedett, mint egy politikus, hanem mint egy ember, tüzes beszédeit a személyiségével hitelesítette (nyilván mert volt neki), nem átallt szenvedélyt, érzelmet, indulatot, valódi, átélhető véleményt, ideát, ethoszt belesűríteni. Nem a „pártcsalád” nevében beszélt, hanem a saját nevében, és ennek megfelelően másokéban is, akik nem adják zálogba a véleményüket egy pártfrakciónak, hanem kényesek arra, hogy az övék, és bármikor ki is mondják. Cohn-Bendit őszinte emberi megnyilvánulásával szemben Orbán képmutató köntörfalazása leckefölmondásnak tűnt, pedig akkor még formában volt. Még az Európai Parlament is. Az azért jobb performance benyomását keltette, mint a bevonulási pofonofon.

Vagy a Strasbourg-ring. Cohn-Bendit már nincs ott, a mai képviselők pedig, ha néhányan mondták is a magukét Orbán ellenében, mintha belefásultak volna. Csak néztek, mint a moziban, arcukon inkább megrökönyödés látszott, mint harag, lerítt róluk, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, európaiak közt egy fehérrel, aki csak mondja, mondja az üres, nemzeti dölyffel feltöltött, nacionalista szólamait, ők pedig tehetetlenek az avítt retorikával szemben. Irigylem azt, aki ringnek látta a strasbourgi műsort, én inkább ketrecet mondanék, amelyet döbbent tekintetek vettek körül, mint annak idején a rács mögött körülhordozott elefántembert, akit a vásártereken mutogattak. Egy különleges politikus species (fajta), amely Európában már kihalóban volt, de újra erőre kapott, virulens lett, és még termékennyé is válhat, ha nem figyelünk oda. Európa, vigyázz!

Európához viszonyítva Magyarországon könnyebb eladni a celebshow-t. Orbán legutóbbi műsorszámára, amelyben Székesfehérváron kijelentette, hogy köztársasági elnök nem akar lenni a jövőben, de miniszterelnök igen, az elemzők kara színikritikával reagált. Azt mondták, hogy ez drámai üzenet a fegyverhordozóinak, Lázárnak és Rogánnak, és az az eszmei mondanivalója, hogy hé, fiúk, itt vagyok, ne higgyétek, hogy leírhattok vagy ugrálhattok, még én vagyok a bábmozgató, ti meg a marionettek. Adysan: ti csak általam vagytok, mert „meg én láttalak”, és régen nem vagytok, ha én már nem látlak. Hogy így van-e vagy sem, fogalmam sincs, de ezen kotlik a sajtó. Elég szörnyű. A perc-emberkék hatalmi kakaskodása a téma. A tartalom nélküli politizálás vonja el a figyelmet a lényeges dolgokról. Politikusminták érték nélkül.

Az a felvetés is járja, hogy a nem létező Magyar Köztársaságban Kövér László lesz a következő köztársasági elnök, és erről már szeptemberben elkezdenek intézkedni. Most majd ezen is rágódunk, bár szerintem nem érdemes, mert ránézésre is nyilvánvaló, hogy Kövérnél nincs alkalmasabb ember, aki a nemzet egységét kifejezné. Ha nem így gondoljuk, „akkor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet meg egy viszonylag erős gerendát és szöget, és kössük fel magunkat”. Nem én mondom, ő mondta 2002-ben. A tizenöt éves évfordulón, a 2017-es beiktatáson felfrissítheti, javaslatnak sem rossz, hívhatjuk szociális eltávozásnak (a szociális temetés mintájára), mivel az állami akasztást mégsem vezetik be.

Most már értem, mit jelent az, hogy a következő kormányzati szakasz jelszava a figyelem. Nagyon ott kell lennünk, hogy szemmel kövessük, lesz-e kabinetfőnök a vonakodó „jó aktor” Rogán, plusz ügyvezető Fidesz-alelnök is, mit szól ehhez Lázár, lemond-e (szegénytől még a vadászmezők fölötti osztogatási jogát is elveszik), Kósa megmarad-e „sima” alelnöknek, vagy amennyiben Kövér lesz az államelnök, ő lesz-e az Országgyűlés elnöke, esetleg frakcióvezető, vagy az mégis inkább Tuzson lesz vagy Németh Szilárd, továbbá Habony lesz-e az új Simicska. Csupa nyugtalanító kérdés, aludni sem tudunk tőlük. És ezek csak a kezdeti, legégetőbb problémák, nagyon kell a figyelem, hogy ne maradjunk le az országot, a boldogulásunkat, a napi kosztpénzt, a gyerek iskolai beíratását, a kórházi kezelésünkhöz szükséges vécépapír megvásárlását érintő dolgokról.

Szeretnék olyan országban (világban) élni, ahol nem a politikusok bábjátszmái befolyásolják a sorsunkat. Ahol nincsenek rajta a híres emberek listáján. Ahol a miniszterek a nevükhöz híven szolgák, de nem a meggazdagodásukat, hanem a közügyeket szolgálják. Ahol nem az üres stadionok száma gyarapodik, hanem az állampolgár.

És ahol a kedves vezetőnek nem kedélyes, baráti pofonokat osztogatnak.