A matolcsyak

Igen, az itteni lakosok remélték, hogy a házaspár majd felvirágoztatja a községet. Egy másik, éppen faleveleket égető férfi szerint „tudomásul kell venni, hogy ma ebben az országban így mennek a dolgok”. Mármint családi körben, mutyizgatva. „Nem helyes, de most csak így lehet” – teszi hozzá.

Valószínű, hogy az olvasót sem lepi meg a rezignációnak és a realitásérzéknek az a megejtő elegye, amivel az akarattyaiak kommentálják, hogy az MNB hat alapítványa 890 millióért megvette az egykori MÁV-gyermektábor hathektáros területét a rajta lévő lerobbant épületekkel. A helybéliek egyébként korrekt árról beszélnek, hiszen a szomszédos Kenesén egy ennél kisebb part menti telek egymilliárdért kelt el. „Gyuriék végre beindultak” – állapítja meg egyikük elégedetten, mert szerinte „semmi különös nem történt”: Matolcsyék csak éltek a kapcsolataikkal és a befolyásukkal.

És kétségkívül igaza van. Manapság egyáltalán nem kirívó, hogy a politikai és a privát kapcsolatok kiegészítik egymást, összefonódnak, és ebből a szimbiózisból valamennyi érintett számára eredményes tranzakciók származnak. Természetesen mindig a közjó hasznára, a magyar emberek érdekében. Ezek a történetek mára már szokványosak, mondhatni, normálisnak tűnnek, a legkevésbé sem különösnek. A Matolcsyak utóbbi példás együttműködése se szúrt volna szemet talán senkinek, ha a nemzeti bank ingatlanszerzési buzgalma az utóbbi időben nem pörög fel oly erőteljesen; de a közvagyonból folyamatosan kielégített, sokmilliárdos intézményi bírvágy az eddigi szerzeményekhez képest szerény balatoni adásvételre is ráirányította a média figyelmét. Ez a nem egészen kilencszázmilliós vétel igazán bagatell ebben a portfólióban; ám a maga közegében, egy igencsak korlátozott lehetőségekkel rendelkező település életében olyan rendkívüli tétel, ami nyilvánvalóan élénken foglalkoztatja a helybélieket. Reakcióik pedig arra vallanak, minden fenntartás nélkül örülnek, hogy a családi összeköttetés jóvoltából majd rehabilitálják az elhanyagolt területet, és az új létesítmény alighanem némi bevételhez is juttatja a községet.

Mert ha másként nem lehet, hát legyen így. És ezt nemcsak Akarattyán gondolják az emberek, de jószerével mindenütt az országban. Ha azáltal gyarapodik valamely város vagy vidék, hogy a polgármester, a helybéli vállalkozók, az agrárgazdaságok és az ipari üzemek tulajdonosai kamatoztatni tudják a kormányzati protekciót, ám legyen. Kit érdekel, hogy a pályázatok nem tiszta elbírálás, nem valódi versenyképesség, nem tudás és teljesítmény, hanem politikai kötődés alapján bíráltatnak el? Hogy a rezsim ismert hívei nemhogy előnyt, de egyenesen kivételezettséget élveznek? Végtére a munkavállalónak édes mindegy, ki alkalmazza – csak dolgozhasson. Úgyse hitte soha, hogy itt valaha is elérhetett valamit pusztán szakmai rátermettséggel; hiszen a nem is annyira öregek emlékeznek még az ántivilágbeli „szocialista összeköttetések” idejére. Akkoriban se igen jutott egyről a kettőre az, akinek nem voltak jó emberei a pártban, s akárcsak járási vagy megyei szinten nem tudott szerezni magának némi elvtársi támogatást. Aztán a rendszerváltás után – bármilyen kormány regnált – lényegében továbbra is működött „a mi kutyánk kölyke” szisztéma; noha a különböző kurzusok korántsem egyazon mértékben éltek vissza a hatalmukkal.

Mindenesetre elmondható, hogy a mindenkori politika azóta sem teljesítette be a magyar társadalom számára a demokráciának azt az alapvető ígéretét, miszerint mindenkinek egyenlőek az esélyei képességei érvényesítésére, és állampolgári joga, hogy a közintézmények és hatóságok bármely ügyében méltányosan, részrehajlástól mentesen döntsenek. A hétköznapi valóságban mindennek éppen az ellentéte uralkodik; s miután az emberek ezt már évtizedek során át kényszerűen élik meg, hovatovább természetes állapotként fogadják el. Ezt hívják alattvalói létnek – vagyis az egyéni és közösségi önfeladás reflexének. Lázadó kivételek persze akadnak, de közel sem olyan számban, hogy érdemi befolyással lehetnének a gyengéd kifejezéssel csak mutyikultúrának nevezett társadalmi viszonyokra.

Az orbánizmus valóban illiberális demokráciája, másként: a Nemzeti Együttműködés Rendszere történelmi felelősséget visel azért, hogy az országban mind általánosabb mentalitássá válik – mert ösztönös viselkedésként rögzül – a közönyösség. Egy mind magától értetődőbb automatizmus, amely azt mondatja az emberekkel, amit az akarattyaiak ekként fogalmaztak meg: „Most csak így lehet.” Így lehet földet és trafikot, megfelelő állást és szociális támogatást kapni, így lehet hozzájutni uniós pénzekhez, fejlesztési forrásokhoz, kis- és nagytérségi beruházásokhoz. Már nincs igazi, ütőképes felháborodás, a tüntetések is lecsengtek – ha a szakmai érdekképviseletek vezetői hátranéznek, nem látják maguk mögött a demonstrálni kész tömegeket. Nem azért, mert azok elégedettek a sorsukkal, nem azért, mert jól érzik magukat a bőrükben. Hanem azért, mert beletörődtek, hogy ilyen a világ rendje. Ha kapnak valami alamizsnát, elteszik, ha azt sem, tudomásul veszik. Ha pedig látják, hogy valakinek sikerült többet kikaparnia, akár magának, akár a szűkebb pátriájának, akkor azt mondják: ügyes. Jól tette, hogy élt a kapcsolataival. Hogy megszolgálta a politika hűbérurainak. Miért ne lehetne így élni, ha a gerincesség, az önérzet, az emelt fő megengedhetetlen luxus; nem adnak érte semmit, viszont könnyen elveszíthető az is, ami még maradt. Ez a rendszer mindent az ettől való félelemre, a mind nagyobb és szélesebb körű egzisztenciális kiszolgáltatottságra épít. Arra, hogy a bárányok hallgatnak, mert felfogják a fenyegetettségüket.

Csakhogy a vircsaft mégse működik. Idestova négymillióan élnek szegénységben. Egy részük nyomorog. A hivatalos felméréseket manipulálják ugyan, de ezzel már nem fedhető el az igazság, mert a független hazai és nemzetközi kutatások is nyilvánosságra kerülnek. Ahogy már nem is olyan lassan minden a Matolcsyak és társaik kezébe kerül, ahogy a kegyelt oligarchák felzabálják kegyvesztett konkurenciájukat és az országot, úgy közben kivérzik az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás; a versenyképesség romlik, a beruházók távol maradnak. Mert a nemzetgazdaság több belterjes politikai érdekszférák egymás közötti machinációinál, több, mint egy kurzus önkényes építményének aládúcolása. Bárhogy szeretne is a kormánypárt bezárkózni egy monolitikus hatalmi képződmény sáncai mögé, ez még akkor is képtelen igyekezet, ha a mamelukok ideig-óráig persze hozzáférhetnek a konchoz.

De Magyarország tönkremegy és összeomlik, ha minden úgy megy tovább, „ahogy most lehet”. Ne gondoljunk valami látványos kataklizmára; nem kell ahhoz államcsőd vagy forradalom, hogy egy országot elemésszen a tehetetlenséggel párosuló rossz közérzet, milliók kilátástalansága meg a vele járó társadalmi passzivitás.

Nem lármázunk, csendben maradunk, hiszen „nem történik semmi különös”.