A fal

Berlinből jöttem meg éppen, tele élményekkel. Magam előtt láttam még a Reichstag üvegkupoláját, a Brandenburgi kapu monumentális oszlopsorát az Unter den Linden impozáns tereivel és a Mahnmal, a holokauszt-emlékmű provokatívan hullámzó, grafitszürke kőtengerével; az egykor kihalt Potsdamer Platz tíz év alatt felépült felhőkarcolóit, melyek öntudatosan hirdetik a világkapitalizmus győzelmét a kelet-európai diktatúrák felett, a Kurfürstendamm elegáns üzleteit, a Kreuzberg török kifőzdéit, a Hackescher Höfe repkényes, árkádos belvárosi udvarainak átjárórendszerét s a pesti zsidónegyedhez hasonlóan kialakított kávézóit és sörözőit. Na meg az Oranienburger Strasse pompásan felújított zsinagógája melletti másik látványosságát: a fehér csizmás, falatnyi fehér forrónadrágos egyenruhában posztoló kurvákat, akik kissé gépiesen, ám rendőröktől látszólag háborítatlanul kínálják bájaikat.

Ahogy megérkeztem, reb Slojme magához rendelt. Gondoltam, érdekli, mit láttam, arra vágyik, hogy meséljek, és meséltem is, ha már nem nagyon mozdul ki a lakásból, és keveset lát a világból. De ahogy meséltem, csak szórakozottan tett-vett a szobában, motozott a hallasztalon, papírvágó késsel bontotta fel, majd dobta vissza olvasatlanul az asztalra leveleit.

– És a falat? – kérdezte. – Látta a falat?
– Láttam – mondtam. – Már amennyi megmaradt belőle.
– A Checkpoint Charlie-nál járt? Tudja, az egykori határátkelőnél Kelet és Nyugat között...
– Jártam ott is – bólogattam. – A múzeumban. Van ott egy kiállítás, még a régi időkről.
– A régi időkről... Miféle régi időkről?
– Hát azokról, amikor még állt a fal.
– Azok magának régi idők?
Nem tudtam, mit feleljek. Inkább kérdeztem:
– Milyen érzés volt magának, reb Slojme, amikor leomlott a fal?
– Nekem? Hogy nekem milyen érzés volt? Miért kérdez tőlem ilyeneket? Miért nem azt kérdi, milyen érzés volt, amikor felépült? Nincs nekem elég bajom enélkül is?
Néztem rá kíváncsian, nem bújhatott el a kérdés elől.

– Mondja, Miklós, mit akar hallani tőlem Auschwitz után? Én annyira szerettem Németországot, hogy hármat is szívesen láttam volna belőle... Ezt persze nem én találtam ki, hanem valami francia, de egyetértettem vele. Most mit néz? Miért kellett volna szeretnem a németeket a háború után? Mondja meg nekem, de őszintén. Nekem, aki a gimnáziumban kívülről fújtam Goethét, Schillert, Heinét, rajongtam Rilke elégiáiért, Stefan Georgéért, Lessingtől a Bölcs Náthánért... Hoffmann meséiért – sorolta lázasan.

– Értem – mondtam, és igyekeztem megértően nézni.

– Mit ért maga? – támaszkodott két kézzel az asztalra. – Tudja maga, hogy én kinek a munkása voltam negyvennégyben? A Bayerische Motorwerkéé. Akik a BMW-t gyártották, meg az Audit. Szenet lapátoltam, az apámmal együtt. Aki ebbe bele is pusztult... Mert enni, azt nemigen adtak a lágerben, talán hallott erről... – szuszogott nagyokat, és nem mertem már megszólalni, láttam rajta, hogy indulatba jött.

– Nem éreztem semmit, amikor ledőlt a fal... Bennem nem dőlt le semmilyen fal. És akkor arról még nem is beszéltem magának, milyen érzés volt, amikor Újhelyről elvittek bennünket, és ott álltak a szomszédaink, és nézték, hogy hajtanak végig minket a városon... Ezért a németektől hajlandó voltam elfogadni a kárpótlást annak idején, de a magyaroktól nem fogadtam el egy kanyit sem. Azt nem lehet megfizetni, hogy az embert a saját falujában megalázzák. Pláne, ha aztán fél szívvel veszik ezt az egész ügyet...

Lezökken a velem szemközti székre, lecsapja a kapedliját az egymáson halmozódó, olvasatlan levelekre, nyitva heverő, lefelé fordított könyvekre.

– Ha akarja tudni, én is jártam Berlinben. Még abban az időben, amikor állt a fal. Járkáltam át nyugatról keletre és vissza az amerikai útlevelemmel, és próbáltam rájönni, mi értelme van ennek az értelmetlenségnek, fallal kettéválasztani egy várost, elvágva egymástól rokonokat, családokat. És láttam olyan embert a friedrichstrassei határátkelő keleti oldalán, aki a remegő kezében szorongatta az engedélyt, amivel átmehetett Nyugatra, és az utolsó pillanatig szorongott, hogy visszaküldhetik. Lehet, hogy kivándorlópapír volt, lehet, hogy csak az anyjához ment, vagy a szerelméhez, netán az elvált feleségénél lévő gyerekéhez látogatóba, mit tudom én! Látszott az arcán a rettegés és a megalázottság, hiába igyekezett tartani magát. Egy tekervényes úton kellett valahogy az S-Bahnhoz mennünk, át az ellenőrzőpontokon, és én végig figyeltem azt az embert. És olyan ideges lettem, látva őt meg az egész helyzetet, hogy majd felrobbantam. Pedig nekem, ugye, nem volt közöm az egészhez, de éreztem, hogy szenved, és átragadt rám az egész...

És ott álltak ezek a szürke egyenruhás, DDR-es őrök, egyik-másik géppisztollyal a vállán, és ha bármi kivetnivalót találnak a papírjaiban, a viselkedésében, vagy csak azért, mert nekik úgy tetszik, visszafordíthatták volna. És ettől, ugye, bennem felment a pumpa. És amikor annak a pasasnak a papírjait nézegették, akkor én valami megjegyzést tettem nekik onnan hátulról, hogy mi tart ilyen sokáig. Odakapták a fejüket, mert németül beszéltem, ráadásul elég szép németet beszéltem abban az időben, mert német irodalmat tanítottam az egyetemen, Goethét és Schillert, ugye... Aztán nagy ártatlanul annyit mondtam nekik, hogy amerikai turista vagyok, és a másik oldalon nem tart ennyi ideig az útlevél-ellenőrzés, csak ezért kérdezem. Ettől annyira begurultak rám, vagy annyira zavarba jöttek a szemtelenségtől, hogy szinte rá se néztek annak az embernek a papírjaira, dühösen intettek csak, hogy menjen, és jöjjön a következő. Amikor sorra kerültem, az én útlevelem is elég sokáig lapozgatták, de azt ugyan olvasgathatták elölről hátra, hátulról előre, nem tudtak vele mit csinálni, úgyhogy rövidesen engem is átengedtek. És amikor beszálltam az S-Bahnba, és elindult a szerelvény, és átért a nyugati zónába, ez az én emberem még akkor is holtsápadt volt, mint aki nem hiszi el, hogy már a másik oldalon van, és megnyugodhat.
Reb Slojme szeme csillogott, felélénkült az emlékek hatására.

– Hiába mosolyogtam rá, még csak vissza se mert mosolyogni... – mondta, majd hirtelen, mint aki magához tért a révedezésből, rám pirított: – Szóval maga ne próbálja megmagyarázni nekem ezek után, milyen volt a berlini fal, és mikor mit kellett volna éreznem!

Szántó T. Gábor