Az utolsó csillárkészítő

Ballonkabátos, testes férfiak állnak a delfinorrú, fekete Renault előtt. Valaki elsüthetett egy poént, vidámak a fotón. Hátuk mögött árnyékos fák, Dreher söröző. 1930-at írunk, talán tavasz van. Békebeli a pillanat. Korzózni, sörözni indulhattak a csillárkészítő, bútorjavító Grünberger testvérek.
– Halló, itt Kossuth beszél!

Jenő, a legidősebb mindig így szólt bele a telefonba. Lehet, hogy az exponálás pillanatában is ő viccelődött. A sors később közel hozta a nagy magyarhoz, a Fiumei úti temetőben Kossuth mellett temették el.

A Nagymező utcai csillárüzletben nézegetjük a falon függő fotókat. A kis bolt tele családi ereklyével, ott áll a százéves, faragott kötcsei szekrény, a fivérek által készített míves asztal és megannyi üveg-, rézöntvény csillár. Még működik a régi Klauzál téri műhely fekete, tárcsás telefonja.

A fotón szereplő autót később államosították, a Margit híd közelében, egy honvédségi garázsban kellett megválni tőle. A Grünberger fivérek – Jenő, Manó, József és Lajos – már nem élnek. Talán csak a Nagymező utcai bolt maradt meg a múltból. Ritkán nyílik ki az ajtaja, manapság kevesen vesznek csillárt, csak a régi középületek világítótesteinek felújításához keresnek itt szakértő kezet.

Grünberger Tamás most a boltvezető, ő Grünberger Manó fia. Épp a Zeneakadémia csillárjainak felújítására készül. Hatvanöt éves, mosolygós férfi. Azt mondja, ez a munka lesz a hattyúdala.
– Hogyan találtak rám?
– Az internetes oldaláról.
– Apám mindig azt mondta: ajánlom magam! Amikor megkérdezték tőle, meddig él a garancia a munkájára, azt válaszolta: amíg én élek.

Szerinte e mondatokban minden benne van, ami a munkához kell: tisztesség, becsület, a szakma szeretete. Az embereknek nincs pénzük, olcsó kínai áruk lepték el a boltokat, elvesztek az értékek. Vagy az idő volt gyorsabb?
Mintha igazolást keresne arra, hogy méltón folytatja azt, amit a Grünberger fivérek, nővérek, a család rábízott. Utolsó mohikánként viszi tovább a szakmát, amelyet édesapjának halála után neki kellett életben tartania. A hagyomány szerint a családi kupaktanács döntött így.

– Tamás, neked nem szabad bezárnod, mert akkor megszűnik a szakma. A színész is, amíg él, játszik – figyelmeztette egyszer Tordy Géza, aki édesapjának volt jó barátja.

Hátul, a műhelyben Fehér Károly javítja az üvegfüggőket. Villamosremízben volt lakatos, szomszédja biztatására csapott fel segédnek. Ennek már huszonöt éve. Itt példaképeket, életcélt talált.

– Újságírók jöttek, Karcsikám – mutat be minket Grünberger Tamás.

Az öreg szabadkozik, nem akar felhajtást. Aztán mesél a régi időkről, amikor még hazavitték a munkát.
– Ma hoznak javítani olyan csillárt, amelyet negyven éve Grünberger Manó, Tamás papája készített – meséli.

Tamásnak szombatonként mindig a Klauzál térre vezet az útja. A háború előtt a kettes számú házban volt a bútorjavító, csillárkészítő műhelyük.
Betér a Kádárba egy jó ebédre. Ilyenkor otthon van.
– Isteni a sóletjük – mondja.

Az „ősök”, Grünberger Adolf és Kaunitz Lina a múlt század elején Somogyban zsellérként dolgoztak sváb faszobrászoknál. Szegények voltak, alig jutott a napi betevőre. Hét gyerekük volt: négy fiú és három lány. Ők a sváboknál tanulták ki a fafaragást.

Végül elfogyott a pénz, a munka, sok magyar „kitántorgott” Amerikába. Grünbergerék Pestig jutottak: a húszas években valamennyien felköltöztek a Dob és a Kertész utca sarkán álló házba, egy udvari, ablak nélküli egyszobás lakásba.

Adolf, a családfő pincérkedett, a félretett borravalóból hamarosan összejött egy kis üzlethelyiség, ahol fiai mindent megjavítottak, amit behoztak hozzájuk: bútort, lámpát. Jenő, a legidősebb fiú a kandelábereket is rendbe hozta, így lassan összejött a pénz a Klauzál téri műhelyre. Először csak az alsó pincehelyiségeket vették meg, aztán az emeleti üzlethelyiség is az övék lett.

Keményen dolgoztak, lassan nevük lett a szakmában. Ők készítették a többi között a Puskin mozi, az Uránia filmszínház, a Budapesti Kaszinó – mai nevén Duna-palota – csillárjait.

Habzsolták az életet. Kemény férfiak voltak, mindig megnyerték az utcai bunyókat. Nemcsak szorgalmasak voltak, szerettek mulatni is. Az Arizonába jártak, meg a Royalba. Manó a családi műhelyen kívül esténként a kánkános Garden de la Paris-ban dolgozott fővilágosítóként.

Aki éjjel úr, az reggel is úr: a Grünberger fivérek hajnalban a mulatóból mentek a műhelybe.

Manó birkózott, Lalival vízilabdázott, erősek voltak, és fiatalok. A lányok – Stefi, Olga és Zsófi – az irodán segítettek a könyvelésben, a fiúk meg a boltban, a műhelyben vitték az ipart.

Jenő, a legidősebb vezette a céget, sokszor viccelődött.
– Jencikém, gyönyörű ez a szék, megvan hozzá a többi bútor is? – kérdezte tőle egyszer egy grófné, aki betért a Klauzál téri boltba.

– Persze, csak kicsit helyre kell pofozni – füllentett a férfi.

Hónapok múlva visszajött a grófné. Jenő addigra gyártott a székhez egy teljes garnitúrát. A munka végére a régi szék nagy részét is ki kellett cserélni, egyetlen lába maradt eredeti.
A grófnét sem ejtették a fejére, tamáskodott:
– Jencikém, ez mind antik?
A férfi a régi lábánál fogva magasba emelte az új széket:
– Esküszöm, amit a kezemben tartok, az biztosan régi!

Aztán jött a háború, az üzletet kirabolták. Jenő meghalt, Manó és Zsófi újra akarta kezdeni. Ám az ötvenes években államosították a boltot.

Manó lett az elektromos szövetkezet csillárrészlegének a vezetője. A testvérek kipakolták az Andrássy úti üzletüket, és áthurcolkodtak az utca túloldalára, ott működött ugyanis a szövetkezet. Megmentettek, amit csak tudtak a családi bútorok, szerszámok közül. A másik testvér, Lajos, számos hazai festő pártfogója – aki az akkorra megszűnt Ernst Múzeum résztulajdonosa is volt – a Képcsarnok Mednyánszky Termének vezetője lett.

– Ilyen néven nem dolgozhatnak, ezt mondták nekik. Így lett Győri a nevünk. A rendszerváltozás, a kisfiam születése után azonnal visszakértem a születési nevemet – mosolyog Grünberger Tamás.

Manó nem bírta sokáig az állami munkát, maszek akart lenni. Az ötvenes évek közepén végül kiválthatta az ipart.
– Kemény ember volt, ritkán dicsért – meséli Tamás.

Ő is erős akart lenni, vízilabdázott, miképp az apja. Betonhátvéd volt, mellette senki nem tudott elúszni a medencében.

Aztán mégis a zenélésnél kötött ki. A hatvanas években zongorázott a Memphis zenekarban, Komár László együttesével, a Scampolóval egy időben kezdték. Az Újpesti Dózsa vívótermében léptek fel.

– Egy ezeréves magnóval felvettük a Szabad Európa Rádió dalait. Nem tudtunk angolul, fonetikusan, hallás alapján írtuk le a szöveget – meséli Grünberger Tamás.

Játszottak Shadowst, rock and rollt, tisztet. Felléptek, ahol tudtak, így például a kénsavgyárban több mulatságon. Ment a szekér.

Végül Tamást Danyi Attila, a Scampolo vezetője hívta a csapathoz. De a fiú nem mehetett. 1968-ban meghalt az édesapja, és a családi haditanács úgy döntött: neki kell átvennie a boltot.

Korábban a Kölcsey-gimnáziumban érettségizett, szülei unszolására a Hubay utcai művészképző iskolában ötvös-rézműves szakot végzett. Egy iskolába járt a piramisos Som Lajossal, csak ő éppen az aranyműves mesterséget tanulta ki a zenélés mellett. Tamás lassan elsajátította és megszerette a munkát.

– Hűség a családhoz, hűség a hazához, hűség a szakmához – mantrázza a család jelmondatát.

Talán nem véletlen a sorrend. Közben zsebéből előveszi édesapjának orvosságos ezüstszelencéjét. Ő is gyógyszereket tart benne. Lassan már ez is hagyomány.

– Művészujjaimmal könnyen felfűztem az üvegfüggőket a csillárra. Szerettem csinálni. Egy életünk van, próbáljunk belőle kihozni mindent – magyarázza.

Csaknem negyven középület, tizenkét, különféle felekezetű templom csillárját készítette el a munkatársaival együtt, a megújult Uránia mozi, a New York Boscolo Palota, az operettszínház, az állatkerti elefántház, az új magyar brüsszeli képviselet és megannyi nagykövetség világításán dolgozott és dolgozik. Feltalálói díjat kapott a Dohány utcai zsinagóga másfél tonnás, 126 égős csillárjáért.

Hogyan bírja el az irdatlan súlyt a zsinagóga födémje? Ez maradjon az ő titka.
Az Urániáért és a New York-palotáért Európa Nostra díjat kapott, nemrégiben pedig átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is.
– Mit szólna mindehhez az édesapja?
– Talán egyszer megdicsérne. De le is tolna, hogy miért nem vagyok egész nap az üzletben.
– És a fia?
– Ő is vízilabdázik.
– Ahogy mindenki a Grünberger családban.
– De állatorvos akar lenni.
– Akkor megszakad a szál?
– Talán folytatni fogja. Talán.