A száguldó orvos

Lelkemre köti, nehogy hősnek mutassam be. Önigazolásképpen, kalandvágyból utazott a világ végére, és segített az ázsiai, dél-amerikai, afrikai rászorulókon. Nemes János gyermekkardiológus a minap jött haza a Fülöp-szigetekről, ahol távol a civilizált világtól, egy Buda nevű falu (véletlen névazonosság) hegyi kórházában dolgozott. Bár az intézményt profin felszerelték, ha elfogyott az oxigén, a sziget másik feléből kellett hozatni. Ha pedig már nem volt tej vagy vaj, több órába telt, mire beszerezték.

– A betegség ott sem romantikusabb, mint idehaza, csak súlyosabb, elhanyagoltabb – mondja.

A műtétekre rendszeresen német orvoscsoport érkezett a szigetre. Előfordult, hogy futószalagszerűen hetven beteget műtöttek meg reggeltől estig. Nemes János nem sebész, legfeljebb sebeket varrt. A kórházban általános orvosi munkát végzett, majd két hétig társaival dzsippel járta a falvakat. A helyi capitanókkal (falusi elöljárók) egyeztettek, és irodákban, gazdag emberek házában vagy éppen a főtéren gyógyították a bambuszkunyhók tbc-től, szembetegségektől, tífusztól szenvedő népét.

Hogy miért vállal évről évre ilyen munkát?

Talán, mert hedonista, falja az életet. Talán, mert kap viszonzásul – na, nem pénzt, ingyen dolgozik – önbizalmat és tartást.

Mosolyogva biztat:
– Kérdezz!
Szerintem tapintatból teszi, mert neki kérdés sem kell, imád sztorizni. Hamar kifolynak a jegyzeteim a papírból.

A Madarász utcai kórházban, szobája falán dél-amerikai oklevél, amellyel az Orvosok a Harmadik Világért német szervezet munkatársai köszönték meg a munkáját. Szabadkozik:
– Nem nagy ügy. Emlék.

Hálátlan feladat cikket írni róla. Hiszen kolléga, külföldi útjairól tudósította a régi Magyar Hírlapot, a Népszabadságot, a Magyar Távirati Irodát.

Ő biztosan másképp írna magáról. Lendületesen, hedonistán. Ahogy barátainak mesélt e-mailben a hétköznapjairól. Valahogy így: „Tegnap az utolsó »terepharcossal«, bizonyos Randy nevű aprócska, fiatal tébécészakemberrel, középkáderrel jártam a vidéket. 150 köbcentis Kawasaki motorján, hátul magasodtam fölé, mint Jack Nicholson a Szelíd motorosokban. Úgy is éreztem magam, amikor a leírhatatlan és sajnos fényképpel visszaadhatatlan Fülöp-hegyek között száguldoztunk. [...] Az első beteg egy sugárzó, 16 éves kislány, mindennek kinéz, csak tbc-snek nem. Azért a köpete pozitív, valamelyest fogyott, izzad, éjszaka lázas, köhög. A testvérét Randy beoltja, bőrpróbát végez (Mantoux), hogy vele nincs-e a baj. Randy majd visszajön leolvasni az eredményt (hetente kétszer járja a falvakat, reggeltől estig).”

Kalkuttában interjút készített Teréz anyával. A cikket egy országos lap közölte.

– Profi szociális munkás volt – meséli. – Szelíd és céltudatos.

Tudósított az indiai nyomorról is: „Csecsemőjét ölében tartó mamája mutatja a tíz négyzetméteres odút (ablak nincs), amelyet a férjével és öt gyerekével oszt meg. Egyetlen bútora egy hatalmas ágy. A betonpadló tiszta. Áram persze nincs. Az egyik sarokban szokott főzni, hulladékkal, forgáccsal, jobb időkben kerozinnal, faszénnel fűt az egyetlen edény alá. Vizet az utcai kútról hord. A középső, ötévesforma kisfiú meztelen, hatalmas pocakja bélférgességre utal.”

De írt a Fülöp-szigeteki női mintabörtönökről is, Caracasban szóra bírt egy magyar drogfutárt, bejutott egy kenyai börtönbe. Ott járt, ahol előtte egyetlen magyar zsurnaliszta sem.

Nemes János profi fotós is, portréi sivár sorsokról mesélnek: kunyhója előtt guggoló öregember, kiszáradt csecsemők, sorvadt nők. Korhadt világban jár, ahol lerobbant fahidak alatt kiszikkadt medrekben motoroznak, labdáznak, éheznek, szeretnek a helyiek. Ahol sok a „nincs”, és más értelme van az életnek.

Alfredo atyánál

Azt mondja, elviseli a nyomort, nem kell hozzá pluszerő. Dolgozik. Mikor hol, dél-amerikai nyomortelepeken, favellákban, hegyi kórházban vagy egy falu főterén.

A kenyai főváros Mataree Valley nevű nyomornegyedében például háromszázezer nyomorgó ember között tette a dolgát. Páciensei többsége fiatal volt, egyharmaduk AIDS-es. Nehezen tette túl magát azon, hogy alig tudott segíteni rajtuk.

– Kiszűrtem több rákost. Nem tehettem mást, beutaltam őket az állami kórházba. Tudtam, hogy ott nem fognak igazán segíteni rajtuk. A halálba készültek.

Kolumbiában Alfredo atya, a német „hippi” pap intézményében dolgozott. Korábban a bajor tiszteletes napalmtól megégett vietnami gyerekek képeit függesztette fel templomának falára. Akciójáért áthelyezték, meg sem állt Kolumbiáig. Ott csatornát ásott, iskolát, rendelőt alapított.

Nemes szeretett a söröző, káromkodó atyánál gyógyítani. Pedig Kolumbiában feneketlen a bűn. Fényes nappal az utcán támadt rá három suhanc. Pénzétől megfosztották, de nem esett komoly baja.

Nemes János édesapja a Népszabadság berlini tudósítójaként dolgozott a hatvanas évek elején. Kisiskolás fia csak annyit értett meg a történelmi időkből, hogy az épülő fal miatt már nem mehet át Nyugat-Berlinbe. Később az idősebb Nemes moszkvai tudósító lett. Diplomatagettóban laktak a Kutuzov sugárúton. Gyanakvó légkörben éltek, idegennek tekintették őket az oroszok. A tudósítói lakásban megfordult a magyar értelmiség színe-java, újságírók, színészek: vendégül látták Örkény Istvánt, Jancsó Miklóst, a kritikus MGP-t is.

Kádár moszkvai otthonukban adott interjút a Népszabinak. Az idősebb Nemes János a látogatás előtt kétségbeesett, na nem a pártfőtitkártól félt, hanem mert tanárnő felesége jelezte, hogy az ünnepi alkalomra aranygaluska kerül az asztalra.

– Anyám rapszodikusan főzött: hol sikerült neki, hol nem. De végül nem lett baj – nevet az ifjabbik Nemes.
Liberális légkörben nőtt fel. Apját mint elhajlót 1975-ben parkolópályára tették. A külügy német nyelvű lapját, a Budapester Rundschaut szerkesztette, amelyet aztán az NDK-ban szamizdatként faltak az olvasók. Az újságnál Esterházy Péter édesapja volt a munkatársa, és lett a barátja. Idősebb Nemes János idén halt meg, kilencvenegy évesen. Utolsó percéig dolgozott. Gábor fia vitte tovább a mesterséget, most éppen Madridból tudósít. János viszont orvos lett.

Hogy miért? Jó jegyei voltak biológiából. Tizenhat évesen már a moszkvai egyetemre járt. Később ő lett a legfiatalabb magyar rezidens, a legifjabb honi orvos.

Mentőorvosként egy budai rohamkocsin kezdte a pályát. Az élet sűrűjébe került, ahol mindennaposak a késelések, az öngyilkosságok, a balesetek.

– Nem volt úri egylet – jegyzi meg.
De válsághelyzetekben bőven szerzett tapasztalatot. Három évig mentőorvosként, tíz évig a Péterfy-kórházban dolgozott, immár húsz éve a Madarász utcai kórház a munkahelye.

A nyolcvanas években külföldi konferenciákra járt. Az egyik rendezvényen futott össze az Orvosok a Har­madik Világért szervezet vezetőjével. Ő mondta neki, hogy próbálja ki a karitatív munkát is.

– Ezt csak idehaza tartják csudapókságnak – fogalmaz.

Egy év múlva

A német orvosok általában hat hétre vállalják a munkát (ez nagyjából megegyezik szabadságuk időtartamával). A repülőjegy felét az orvos, illetve a szervezet állja. Fizetés nincs. Az orvosláshoz, a gyógyszerekhez szükséges eurómilliókat a német állam és magánszemélyek adják össze.

– Nálunk bezzeg a civil szféra mindig gyanús volt, túlságosan ellenzéki a hatalomnak.
Családja kezdetben nehezen viselte a munkáját. Felesége gyer­mek­házi­orvos, nevelt lánya szociális munkás, fia fuvolista-szaxofonos, zenekaraival sok mindent, etnodzsesszt is játszik. Aggódtak, aggódnak ma is.

Csecsemőt hoz a szobába a nővér. A kispárnányi újszülöttet az utcai inkubátorban hagyta valaki. Az imént megetették, most szemét lehunyva, megadóan tűri, hogy a főorvos ultrahanggal vizsgálja.

Nemes János szomorú a hazai egészségügy miatt.

– Egy német orvos számára alkalmasak a feltételek ahhoz, hogy elmélyüljön a szakmájában. A magyarnak nincs pénze, másodállás után fut. Ha Németországba születek, csak gyermekkardiológusként dolgozom, és nem írok újságcikkeket – magyarázza.

A következő úti cél?

Azt mondja, most egy darabig az unokáival szeretne lenni. Talán majd egy év múlva belevág újra: külföldre megy, vagy éppen Ózdon gyógyítja a cigány gyerekeket.

Szigorúan kalandvágyból.