Magányosan a kilométerekkel – Egy túlsúlyos anya álmát valósítom meg

2019. szeptember 27. 09:30 - szerző: Ónody-Molnár Dóra

Most pénteken, mindössze hét év futómúlttal a háta mögött, 246 kilométert fut a Spartathlon versenyén a CoffeeRun Egyesület alapítója, Marton-Mlecsenkov Éva. Hogyan válik valaki ultrafutóvá két kisgyerek mellett? Hogyan válik egy fogadalom valósággá?

– Hogyan határozza el valaki, hogy elindul a Spartathlonon?

– Amikor kezdő futó voltam, láttam egy motivációs videót Lubics Szilviával (kilencszeres magyar bajnok, hétszer teljesítette az Athén–Spárta-távot, többször is az év ultrafutója volt Magyarországon – A szerk.). E videó a Spartathlonról szólt. Akkor én még fényévekre voltam az ilyen távoktól, de nagyon megfogott, amit láttam. Megfogadtam, hogy ha negyvenéves leszek, én is ott szeretnék állni a rajtnál. Idén töltöttem a negyvenet, és minden egyes futólépésemet e célnak rendeltem alá. Egy túlsúlyos, kisgyerekes anyuka álmát valósítom meg.

– Ismerted Lubics Szilviát? Vagy csak a sikerei motiválták az elhatározást?

– Soha nem beszéltem vele, csak az elszántsága és az akaratereje fogott meg, az, hogy mennyire megtervezi a futásait, mennyire tudatosan készül.

– Számított, hogy ő is család és a gyerekek mellett fut?

– Nem is tudom. De az, hogy nő, számított. Valójában az elképesztő ereje fogott meg.

– Nem érezted soha, hogy túlvállaltad magad?

– Nem, mert a készülésre volt hét évem. Tudtam, hogy ez nem lehetetlen, hiszen ismertem olyan versenyzőt, aki akkor kezdett futni, mint én, de már lefutotta a Spartathlont. Én hozzá képest óvatos duhaj vagyok. Mindenkinek van saját ritmusa, s én későn érő típus vagyok. Nem tagadom, voltak hullámvölgyek, mert ez sok munkával és sok lemondással jár.

– Miért a hosszútávfutás sodort magával?

– Tisztában vagyok a kvalitásaimmal. A testalkatomat, a koromat tekintve sem leszek öt- vagy tízezres futó. A hosszútávfutásban találtam meg önmagam. Ebben tehetséget is érzek magamban. Ki tudok benne bontakozni. És a kitartásommal bármeddig el tudok jutni.

– Sokak példaképe vagy: anyaként, egy átlagos élethelyzetben ismertünk meg, és hasonlóan hozzád, mi is küzdünk, küzdöttünk a terhesség alatt felugró kilókkal. A futókarriered a szemünk láttára bontakozott ki. E sport választása tudatos volt?

– Túlsúlyosan az ember nem megy el csak úgy egy fitneszterembe vagy uszodába. Iszonyú szégyenérzet volt bennem, hogy engem ne is lássanak így az emberek. Próbáltam bokszolni. Kétszer mentem haza sírva a parkolóból, mert nem mertem felmenni az edzőterembe, ahol mindenkit szépnek és izmosnak láttam.

– Sok nő ismeri ezt az érzést…

– …egyszer aztán fel mertem menni. Amikor ugrókötelezni kellett, éreztem, reng rajtam a háj. Hazamentem, és tudtam, hogy én ezt többet nem csinálom. A futásnál viszont csak te vagy, magányosan. Hazaért a férjem, átadtam neki a stafétabotot. Tudtam, hogy elmegyek a saját kis körömre a Kiscelli erdőbe. ott senki nem fogja látni, hogy reng a hájam. A futáskor a gondolataimmal vagyok, van egy kis énidőm.

– Túl az énidő adta örömökön, a futás mennyi idő múlva adott olyan sikerélményt, amelyből már táplálkozni tudtál?

– Az első kör a Margitszigeten, amibe nem halsz bele, már sikerélmény. Aztán, amikor már kettőt is le tudsz futni. Mindenki így kezdi, a saját kis harcait vívja. Óbudán találtam egy közösséget, az Élményfutárokat, hozzájuk már úgy csatlakoztam, hogy nem volt már olyan vastag rajtam a háj, és el mertem menni közösségi futásra. Ez befogadó közösség volt. A fejlődés jele volt az is, amikor résztávos edzésnél már nem az utolsó voltam. Amikor javultak a félmaratoni eredményeim. Minden fejlődési lépcsőt sikernek kell megélni. A legfontosabb, hogy mindig magadhoz mérj mindent, senki máshoz nem szabad! Az folyamatos kudarcot okozhat.

– Ebben a fejlődési folyamatban milyen köztes célokat határoztál meg ahhoz, hogy a Spartathlonig biztos lábakkal juss el? Hogyan építetted fel a köztes versenyeket?

– A saját kis játékszabályaim szerint dolgoztam. Kitaláltam magamnak kis célokat, mint egy létrát, amelynek a tetején ott a Spartathlon. Egy 1 óra 45 perc alatti félmaraton volt az egyik ilyen fok. Amikor ezt elértem, megengedtem magamnak, hogy továbblépjek a maraton felé. Egy 3 óra 30 perces maraton után engedtem tovább magam egy hatórás versenyre. Ennek során adott egy másfél kilométeres körpálya, és hat órán keresztül futsz körbe-körbe, s a végén kiderül, hány kilométert teljesítettél. Az volt a fejemben, hogy ha 65 kilométert bele tudok ebbe rakni, akkor továbbmehetek a 12 órásra.

– Volt professzionális segítséged?

– Igen, az elején. Az Óbudai Élményfutárok vezetőjét, Galántai Györgyöt kértem meg, hogy segítsen, mert azt éreztem, hogy mindent akarok, minden versenyen részt akarok venni. Aztán Gyuri csinált nekem egy edzéstervet, és az első hatórás versenyig segített. Utána azt mondta, eddig tart a jogosítványa. Ezután Ispánki Zoltánnal kezdtem el dolgozni, de ekkor már beindult a CoffeRun, s annyi közösségi futást szerveztem, hogy követhetetlenné váltam az edzőm számára. Nehéz volt nekem edzéstervet írni. Azóta magam készülök.

– Mikor jött el az a momentum, ami elhozta azt az érzést, hogy innen már nincs megállás?

– Az elején tudtam, hogy az én utam az ultrafutás. És a hatórás futásnál volt egy ilyen pillanat. Az, amikor megállítják az órát, leülsz a földre, és megmérik, mennyit futottál. Miközben a 12 órások még hat órát futnak tovább ugyanazon a pályán, de megállnak egy pillanatra, gratulálnak neked, és te nézel utánuk. Azt éreztem, „úristen, most futottam le hat órát, moccanni sem bírok, ők meg még ugyanennyit futnak”. Nagyon tiszteltem őket. Aztán már te vagy a 12 tórás, és te gratulálsz a 6 órásoknak. Mindez annyira természetesen folyt. Amikor a Balaton Szupermaratont (négynapos tókerülés – A szerk.) párban csináltunk, csak néztem az egyéniben indulókat. Jóisten, hogy bírják? Azóta már négyszer megcsináltam.

– Volt holtpontod? És ha igen, hogyan győzted le?

– Volt. Tavaly az Ultrabalaton nem sikerült. Feladtam a 80. kilométernél. Visszagondolva egy gyengeség miatt.

– Fejben?

– Igen.

– Sokat mondják, hogy fejben dől el egy verseny, ami hihetetlen: amikor én pályán vagyok, nagyon is a lábamban, a tüdőmben érzem, hogy nem bírok tovább futni.

– Amikor az Ultrabalatonon, Zánkánál feküdtem a földön, és eldöntöttem, hogy vége, volt bennem kérdőjel, érdemes vagyok-e arra, hogy induljak a Spartathlonon. De jött a Korinthosz 160 (ez a 160, 80 és 40 km-es ultraverseny, Magyarországon a versenyzők Szekszárd–Baja–Szekszárd között futnak – A szerk.). Azon a versenyen is borzasztóan megküzdöttem magammal, mert az első negyven kilométeren teljesen leírtam magam fejben.

– A körülmények is rosszak voltak, kánikula tombolt.

– Brutális volt. Leültem a padra. Odajött két futótársam. Mondtam nekik, nem megyek tovább. De olyan furán néztek rám. „Neked mi bajod? – kérdezték –, tök jól nézel ki.” De én rosszul éreztem magam. Azt hittem, meghalok. Az egyik futótársam megfordította a telefonját, és azt kérdezte, el akarom-e olvasni, hogy ezekben a pillanatokban is hányan drukkolnak nekem. Elszégyelltem magam. Ittam, elindultam. Az utolsó 20-30 kilométeren, vagyis 130 kilométertől egyre csak gyorsultam.

– Jött egy váratlan erő?

– Annak érzése, hogy már csak 30 kilométer van hátra.

– Jó, fejben dőlnek el a dolgok, de mégiscsak ott van a test. Lőrincz Olivérnek (ultrafutóedző – A szerk.) van egy klasszikussá vált mondata: „Bárki le tud futni egy Spartathlont.” Ezt a „bárkit” kicsit járjuk körbe! Amikor elkezdtél futni, hogyan nézett ki egy edzésheted? Hogyan növekedtek a hetente lefutott kilométerek? És most mennyi, amikor néhány nap választ el a Spartathlontól?

– Az elején, amikor rövidebb távokat mentem, több résztávos edzést is beiktattam. Amikor félmaratonra, maratonra készültem, az Élményfutárok közösségi futásain fejlődtem. Most már inkább az jellemző, hogy a hosszú futások távolsága nyúlt meg az idők során. Eljön a pillanat, amikor egy edzés már egy maraton hosszúságú. Amikor a Korinthosz 80 már edzőverseny. Ott próbáltam ki a Spartathlon-tempómat, a Spartathlon-étkezésemet, frissítésemet. A Spartathlonig már csak rövidebbeket futok.

– A felkészülés során egyszer sem fut le az ember annyit, amennyit a versenyen kell?

– Nem, és itt jön be a fej. Egy 246 kilométeres verseny előtt két hónappal nem futsz le 246 kilométert, hogy teszteld, képes vagy-e rá. 40-50-80 kilométeres edzésekből rakod össze. Neked pedig el kell hinni, sőt tudnod kell, hogy ha volt egy 80 kilométeres edzésed, akkor a 100. kilométeren is tudni fogja a tested a dolgát. Itt nagyon fontos a fej, hogy elhidd, mire vagy képes, hogy képes vagy működni olyan távokon is, amit még nem teljesítettél.

– Ez egyfajta önbizalomerősítő tréning is?

– Igen. Ez alatt a hét év alatt, amíg erre készültem, nemcsak az állóképességem és a gyorsaságom fejlődött, de mentálisan is sokat változtam.

– Segít a mentális erő, amikor semmi kedved kimenni futni?

– Az edzés nem lehet kérdéses. Idén a telet és a tavaszt egy barátnőmmel futottuk végig hétköznaponként. Hajnalban, 4-kor keltem, 5-kor kint voltam a Szigeten. 6.15-kor már otthon voltam, családot ébresztettem, kakaót főztem. Rutin, rutin, rutin. Ez megerősíti az embert. Többször futottam esőben vagy kánikulában. Így, ha odamész a versenyre, és negyven fok van, már nem ér váratlanul, hiszen már kipróbáltad. Ha edzésen meg tudod csinálni, versenyen is menni fog. Ilyenkor hűtöm magam, lassabban megyek, figyelek a folyadékpótlásra. Kihozom a helyzetből a maximumot.

– Hogyan kell frissíteni, tápanyagot bevinni egy 246 kilométeres versenyen? Nem frusztrál az idővesztés?

– Nem az számít, mit érzek, hanem hogy mit kell csinálni. Egy órában 50-60 gramm szénhidrátot kell bevinni, hogy működj. Ez matek. Tudom, hogy a gélben, az ISO-ban mennyi szénhidrát van, s akkor is meg kell inni, ha nem kívánod.

– Nem készül ki a gyomor a verseny alatt?

– Aki futott ilyen távokat, már mindent csinált, hányt, hasmenése volt, nem ijed meg semmitől.

– Ez is lehetne egy olyan momentum, ami azt mondatja az emberrel, „na, ezt többet nem”.

– A mostani Ultrabalatonon ez volt. A semmiből elkezdtem hányni. Pedig előtte jól éreztem magam.

– Akkor mégsem a fejedben dőlt el, hanem a gyomrodban.

– Utóbb kiderült, hogy vírus okozta, ami a megterheléstől aktivizálódott. Még 42 kilométert elvonszoltam magamat, de rázott a hideg. Akkor tudtam, hogy ez komoly probléma. Ha még tovább vonszolom magam 20 kilométeren keresztül, egy mentőben ébredek. De nekem családom van, életem van a futáson kívül is. Meg el sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett volna a férjemnek, ha egy kórházból felhívják.

– A család hogyan viseli ezt a futás nevű hóbortot?

– A férjem is látja, hogy ez nem úri huncutság. Minden kommunikáció kérdése, úgy gondolom. Volt olyan időszakom, amikor nem mertem elmondani, mire készülök, és csak az utolsó pillanatban vallottam be, hogy lesz egy verseny. De ez nem jó irány. Őszintén kell beszélni. A férjemmel megtervezzük a hetet, ő is edző lesz.

– Kik a segítőid? Vannak versenyzők, akiket a párjuk segíti a versenyeken. Téged elkísér a férjed a hosszú versenyeken?

– A futótársaim a segítőim. Az első 80 kilométeres versenyemre a férjem kísért el, de halálra unta magát. Rájöttem, hogy nincs jó hatással rám, ha ott van. Mert én ilyenkor nagyon gyenge tudok lenni. Ő aztán megsajnál, mert azt látja, hogy akit szeret, rosszul van, s ezért a legszívesebben bepakolna a kocsiba, hogy hazavigyen. A futótársak viszont tudják, melyek azok a praktikák, amelyek segítenek.

– De a férjed ott áll mögötted.

– Mindkét terhességemet nehezen éltem meg, mindkét gyerekemmel sokat kellett feküdnöm, hogy megszülethessenek. Úgy éreztem magam, mintha kalitkába lennék zárva. Amikor megéreztem a futással járó szabadság ízét, akkor mindent akartam. Nem volt olyan verseny, amelyen ne indultam volna. Ezt a férjem rosszul bírta. Kérte, hogy üljünk le, mert itt valami félrement. Elmondta, mennyire örül neki, hogy rátaláltam a futásra, de ez így túl sok. Az idő őt igazolta, rá kellett jönnöm, hogy mennyire sokat köszönhetek neki.