Véletlenek és varázslatok – Harcsa Veronika zenei felfedezőútjai
Ha nem lesz belőle lázongó kamasz, Harcsa Veronika talán elkerüli a dzsesszzenét. Évekig zongoraórákra járt, szolfézsra, szertornára, néptánccsoportba, de amikor tizenöt lett, megunta az illedelmes billentyűket: szaxofonozni akart. A vagány hangszer pedig nemcsak a kötelező etűdökre tanította meg, de a vonzáskörébe tartozó művek feltárták előtte az improvizáció szépségét is. Így jött a képbe Billie Holiday, Ella Fitzgerald és a többi fekete hangú nagyság. Egyre több dzsesszlemezt hallgatott, ráadásul mindig szeretett énekelni, így egy idő után senki sem beszélhette le arról, hogy a műfajban a mikrofonnál ő is kipróbálja magát.
„Speciális matematikatagozatra jártam a Fazekas gimnáziumban, délután pedig még külön matekszakkörre, egy-egy nehezebb feladvány megoldásába éppúgy bele tudtam feledkezni, mint később a zenébe. Fiús lány voltam, farmert és kockás inget hordtam tornacipővel, egy ideig még szemüvegem is volt. Jól ment a matek, valószínű volt, hogy a műszaki egyetemen kiváló informatikus válik majd belőlem. De ahogy közeledett az érettségi, felerősödött bennem a szabadságvágy, önmegvalósító élményeket, kitörési pontokat kerestem, és ezt egyre inkább a zenében találtam meg.”
Hát a Veronikának nincsen hangja! – mondta egy jóindulatú iskolai énektanár, utalva rá, hogy ami a szöszke lány torkában van, nem igazán alkalmas a klasszikus hangképzésre. És persze ügyes, de valójában átlagos zenei tehetség.
Azért a gimis időkben már Janis Joplin-dalokkal és különféle dzsesszsztenderdekkel állt a közönség elé, belvárosi kávézókban, klubokban tűnt fel törékeny alakja. Aztán nagy meglepetésre, immár informatikus egyetemistaként elsőre bejutott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakára, pedig abban az évben mindössze két énekest vettek fel harminchat jelentkező közül. Szakmai berkekben gyorsan terjedt a hír: van itt egy selyemhajú lány, aki képes lebilincselni a közönséget.
„Azért voltak kiábrándító pillanatok. Pályám kezdetén nem volt könnyű üres asztalok előtt vagy éppen a zajongó vacsoravendégeknek énekelni, amikor az étterem tulajdonosa arra kért, hogy halkítsam le a zenekart, vagy hogy szórakoztassam másképp is az embereket, üljek például az ölükbe. Az első komolyabb szakmai elismerésem volt, amikor huszonegy évesen felvettek a jazz tanszakra. Szembesülnöm kellett viszont azzal, hogy zeneileg és hangtechnikailag nálam sokkal képzettebb emberekkel vagyok körülvéve, és velük kell lépést tartanom. Nem volt túl nagy önbizalmam, hosszú ideig tartott, mire elkezdtem hinni magamban.”
Aztán összeválogatott néhány klasszikusnak számító szerzeményt, amit zenésztársaival együtt a saját egyéniségére hangolt. Volt benne francia szerelmes sanzon, Sting-féle altatódal, blues Miles Davistől és a Don’t Let Me Be Misunderstood, amit Nina Simone-on kívül az Animals tett világhírűvé a hatvanas években. Zongora, nagybőgő, dob, egy vendégművész gitáros és az a sejtelmes, helyenként éles, édesbús hang. Két napig próbáltak, majd két napra bevonultak egy stúdióba, és felvették a számokat. Az anyaggal egyszerűen körbe akarta házalni Budapestet, hogy mint kezdő énekesnő minél több fellépési lehetőséget szerezzen. A dalok a világhálóra is felkerültek. E-mailben bukkant fel Japánból az első komolyabb érdeklődő. Az illető európai újdonságok után kutatott, így talált rá Veronika varázshangjára. Több százat rendelt a Quartet Speak Low című albumából. És miután ezt a felkelő nap országában vitték, mint a cukrot, felfigyelt rá a tokiói Nature Bliss kiadó, és szerződést ajánlott a magyar lánynak. Magyarországon az MTI adta hírül: a Harcsa Veronika Quartet első, majd második albuma is listavezető lett Japánban.
„A siker váratlan volt, és mesébe illő. Amikor kartondobozba csomagoltam és feladtam postán az első CD-ket, még nem sejtettem a folytatást. A kvartettem mindhárom albumát kiadták (később még egy negyedik magyar nyelvű verses lemezt is), és 2008-ban Japánban szervezték meg az első igazi külföldi turném. Szürreálisnak éreztem, hogy a hotelszobában hatalmas virágkosár várt egy ismeretlen rajongótól, és ha beléptem egy tokiói lemezboltba, a saját zeném szólt.”
Itthon pedig, talán a külhoni sikerek hozományaként is, egyre többen lettek kíváncsiak, kicsoda Harcsa Veronika. Kígyózó sorok a dzsesszklubok előtt, zsúfolt színháztermekbe vagy éppen tömeges fesztiválokra zarándokolt el dalait hallgatni a közönség. Kritika írta róla: ritkán látni ilyet magyar dzsesszelőadóval kapcsolatban. Hogy még a csilláron is lógnak, azaz nemcsak a lépcsőház, de az alagsor is tele volt emberekkel, arra várva, hogy bejussanak és lássanak valamit az emeleten éneklő lányból. Pedig ekkor már régen nem örökzöld sztenderdeket adott elő. Hanem a saját szerzeményeit.
Édesapja és édesanyja is első generációs értelmiségi, nagyon szegény családból származnak. Mindketten vágytak a tanulásra, egy teljesebb, tartalmas életre, édesanyja francia–magyar szakon végzett egyetemet, édesapja pedig egy rendszerváltás előtti tehetségkutató programnak köszönhetően érettségi nélkül szerzett diplomát: autó-gépészmérnök lett. Őt később, miután évtizedekig a szakmájában dolgozott, Budakalász polgármesterévé választotta.
„A szüleim nagyon sokáig vártak rám, a házasságukból hét év is eltelt, mire első gyerekként a világra jöttem. Talán az ő életükből is fakadt, hogy nekem is erős ambícióim lettek, ráadásul kisgyerekkorom óta mindig éreztem a hozzám fűzött reményeiket. Az már a kezdeteknél kiderült, hogy nem akarok pusztán szórakoztató módon partikon és kizárólag feldolgozásokat énekelni. Ha ez lett volna az ára annak, hogy énekesnő maradjak, akkor valószínűleg visszamentem volna informatikusnak. És amikor az első album sikere után egy zenekritikus rákérdezett arra, hogy miért nem írok saját dalokat, leküzdöttem a félénkségemet, és el mertem vinni első szerzeményeimet a zenekari próbára. A fiúk nem nevettek ki. Így született a Too Early, a Play Me Play Me és a Maybe Neverending.”
Később két évig a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban az énekórák mellett zeneszerzésórákra is járt, de azért a komponálásban továbbra is autodidaktának vallja magát. A mesterképzésre mezei uniós diákként felvételizett, és miközben multikulti környezetben tanult, folyamatosan ingázott Brüsszel és Budapest között, hogy a hazai koncertekkel meg tudja keresni a vacsorára- és a belgiumi albérletre valót.
„A harmincadik születésnapomon volt az első énekórám Brüsszelben, ennél jobb ajándékot ki sem találhattam volna magamnak. A korai siker, hogy olyan hirtelen ismert előadó lettem, és hogy felkapott a média, lehetővé tette volna, hogy lecövekeljek a jól bevált stílusnál, de ennél többre vágytam. Folytatni akartam a zenei felfedezőutamat, de a tudásomat nem éreztem elég megalapozottnak, ezért kellett a külhoni konzervatórium. Szerencsére nagyon jó csapatba kerültem. Ha valamiről beszéltünk az énekórán, hétvégén kipróbálhattam a koncerteken, és ha a koncerten akadt problémám, elő tudtam vele hozakodni az énekórán.”
A kvartetten kívül Harcsa Veronika nevéhez fűződik a Bin-Jip nevű, kísérleti elektronikus zenét játszó trió is, amelynek Enter című albuma 2011-ben elhozta a a legjobbnak járó Fonogram-díjat alternatív zene kategóriában. Az utóbbi években leggyakrabban a Gyémánt Bálint gitárossal alkotott duóval lépnek fel és aratnak zajos sikereket nyári estéken, téli hangversenyeken itthon és a világ távoli színpadain egyaránt.
Egy párizsi koncerten ismerte meg férjét is, aki mit sem sejtve, barátjának hívására érkezett a muzikális programra, fogalma sem volt, hogy kicsoda Harcsa Veronika. Azóta a kérdés tisztázódott, immár négy éve ingáznak együtt, a szerelmes férfit munkája Londonhoz köti.
A mindennapi életben csendes, gondolataiba mélyedő lányt a színpad külsőleg, belsőleg is megváltoztatta. Először a kvartett dobosa szólt rá, mi lenne, ha egyszer szoknyában lépne fel. Azóta könnyedén viseli a légies selyemruhákat, csipkéket vagy éppen tarkán szőtt keleties anyagokat. Karcsú derékkal fodros pink szoknyában is tud acélosan sikoltani, és a mikrofon előtt ki meri engedni a hangját a suttogástól a kiabáláson át egészen a rikácsolásig.
„A színpad nekem azt jelentette: megkapom a zöld jelzést, itt azt csinálsz, amit akarsz, ha a zenét szolgálod vele. Lehetőségem lett rá, hogy egy csomó szerepet kipróbáljak, még akkor is, ha alapvetően önmagamból építkezem, mert nekem is sokféle arcom van, és a különböző dalokon keresztül mindig egy másik énemet veszem elő. Ezt a fajta nyitottságot a hétköznapi életben sokkal nehezebb megvalósítanom. A pódiumnak tulajdonítom azt is, hogy bátrabban ki merem mondani, amit gondolok, nem vagyok már olyan introvertált személyiség.”
És az énekesnő többször bizonyította már, hogy határozottan képviseli véleményét fontos ügyekben, legyen szó a női princípiumról (most akkor szüljünk vagy tanuljunk), az egymás iránti szolidaritásról (Hősök tere projekt), a környezetvédelemről vagy éppen a menekültkérdésről. Nemrég a London Pride-ról posztolt egy szivárványzászlós képet.
„Természetes volt, hogy kiállok a barátaim mellett. Budapesten el sem tudják képzelni, hogy mennyi állami intézmény vonul fel ezen a rendezvényen, kezdve a BBC-től a Brit Postán át a színházi társulatokig. Aznap este még az operaházban is szivárványos zászlót vetítettek ki az előadás előtt, s mindez nem okoz náluk feszültséget, mert senki nem gondolja, hogy a Pride valamit promotál, hanem ez az elfogadás ünnepe, amellyel azt ünneplik, hogy mindenki lehet önmaga, kimondhatja, amit érez, és ezzel kiegyensúlyozottabb tagja a társadalomnak, mert nem érzi kirekesztve magát. Magyarországon is sokat javult a helyzet, de még fényévekre vagyunk ettől a nyugat-európai szemlélettől.”
Harcsa Veronika művészetének különlegessége az érzelmi állapotok, hangulatok balladisztikusan erős megformálása, amelyben a líraiság mellett a spontaneitás, a hirtelenség az egyik legfőbb elem. Zenéjét öntudatlanul különféle mozdulatokkal kíséri, ebbe belefér a kígyózó testmozgás vagy akár a két lábbal való ugrálás. Saját szerzeményein kívül népdalt ugyanúgy előad, mint Beatles-számot, és külön albumokat szentelt a 20. századi magyar költők verseinek, még Kassák Lajos költeményeire is írt egy avantgárd lemezt. Az utóbbi években klasszikus zenei produkciók is rátaláltak: naivát játszott egy dadaista minioperában, amelyet a bázeli Martinu Fesztiválon Jiri Menzel rendezett, Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésznővel pedig önálló Debussy-estjük van, ahol többek között megzenésített Verlaine- és Paul Bourget-verseket adnak elő.
Harcsa Veronika mondja: az improvizáció az egyik legfőbb eszköze, de az átéléssel előadott rögtönzés nemcsak a dzsesszzenében, de a népzenében, az indiai és az afrikai zenében is létezik, nem is beszélve Bach műveiről, ahol az eredeti kottákba még bele van írva: itt az előadó improvizál.
„Óriási öröm megtapasztalni, hogy a zeném mennyi emberrel megoszthatom. Sokszor kicsi gyerekek ugrálnak a szabadtéri koncerteken, a klubokban nyugdíjas korú hallgatóság is szép számmal akad, más bevallotta, hogy a válása után vigasztalódott az énekemmel, vagy éppen esküvői szertartáshoz kérték egyik szerelmes felvételemet, és láttam azt is, ahogy egy hajléktalan nő önfeledten táncolt az egyik dalomra. Ha elbizonytalanodom, ezek az élmények mindig továbblendítenek a mélyponton.”
