Színházi rendszerváltás

- Pályafutásának egyik „márkajegye” A víg özvegy. Mi vonzza a műben?

– Kicsiny, eladósodott országban játszódik, amely minden nemes és nemtelen eszközt bevet, hogy pénzt szerezzen. Ez az operett varázslatos, életvidám zene, csak a vége szomorú. Alaphelyzetével, atmoszférájával időtlenül aktuális Kelet-Közép-Európában.

– A szakmában töltött hatvan év után – honnan önben a spiritusz?

– Az eltelt idő tényleg Guinness-rekord. Másrészt: nem nagy ügy. Amíg van rám igény, csinálom. Bár az írás egyre jobban érdekel. Nemsokára megjelenik Pályázat című könyvem folytatása.

– Az első részben direktori pozícióra pályázó rendező fiktív levelezése olvasható idős mesterével. Anatómiai leirat a színház, a közélet abszurdjairól. Szerették?

– Szépen fogyott. Sándor György humoralista szerint tanítani kéne. Léner Péter, a József Attila Színház egykori direktora is elismeréssel mondta: „Miklós, neked sem elődöd, sem utódod.”

– Pedig Léner Péter és Sándor György – vélhetően – nemigen gondolnak egyet a világról.

– Kapitány Iván készített rólam televíziós portréfilmet. Abban is sokan nyilatkoznak, ugyancsak minden oldalról.

– A pályaív hossza miatt emelhetik személyét a napi csatározások fölé?

– Összetettebb a kép. Rendezéseimről rendre megjelentek olyan recenziók is, amelyek alapján rá lehet kérdezni: mit kerestem egyáltalán a pályán? A Budapesti Operettszínházban tíz évig futott
A víg özvegy – kétszázszor játszottuk Japánban is, rendeztem az operettet Szentpéterváron és a kazahsztáni operában –, de a hazai premier után azt írta egy jeles kritikus: elfelejtettem megrendezni.

– A kritika dafke kekec?

– Élhetnek a rendszerváltás előtti időkben rögzült reflexiók. Művészeti vezető voltam a Magyar Televízióban, ám a hatalom szemében maradtam „művészkém”. Így aztán volt rám „kilövési engedély”. Ha célba vettek, az segített egyéb indulatokat is levezetni.

– Ezt jól bírta?

– Nem kell az ilyesmit túldramatizálni. Ösztönözte a támadásokat, hogy soha nem soroltam be sehová. Nem tartottak modernnek, de közben irritáltam a konzervatívokat is. Jó kritikája annak van, aki tartozik valahová. Ezért is szimpatikus nekem – bár alkotóként nyomába sem érek – gróf Bánffy Miklós sorsa. Remekművek maradtak utána, ám elhallgatták, mert nem tartozott sehová.

– Ostoba elhallgatások, félrement okoskodások legalább visszaütnek „művelőikre”. Vagy tévedek?

– Bubik István főszereplésével 1985-ben rendeztem a Tartuffe-öt a Nemzeti Színházban. Azt feszegettem: milyen lesz a rendszerváltás? Kállai Ferenc Orgonként intette a közönséget: „Vigyázzatok!” Egy esztéta a darab kapcsán mégis csupán azon mélázott: letisztult korunkhoz kevéssé illenek az operettes jelmezek.
A Le Figaro viszont egész oldalas okos elemzést közölt. Bárki okulására: az előadás a televízióban, egyéb írások a maguk helyén vannak dokumentálva.

– Már ’85-ben megsejtette a rendszerváltás lehetőségét?

– Persze, csak még nem lehetett tudni: jobbos vagy balos lesz-e? Annyi volt biztos: hasonló figurák bukkannak majd elő a csatornákból. Bubik népieskedő Tartuffe-öt játszott, aki közben csereszabatos a sztálinista és a szélsőjobbos rendszerrel is. Persze nem volt a kezemben a bölcsek köve. A megjósolt dolgok egy része a jóslat szerint történt, más része másként.

– Annyi tény: sosem volt még így megosztva az ország, azon belül a színházi szcéna.

– Minden színház azzal küzd, miként lehet húsz forintot megspórolni. Működésük kapcsán nem látszik sem kapitalista, sem szocialista modell. Az állam ad pénzt, de nem eleget. Mégsem arról beszélünk, hogyan lehetne másként csinálni. Nem kerül szóba, hogy a színészek többsége életen át nem keres egy lakásra valót. Nincs tisztességes tévés feladat, színvonalas szinkronlehetőség. Minden arról szól: ússzuk meg olcsón, fizessük alul a színészt, vagy dolgoztassunk nímandokkal. És mindeközben paradigmákról, elvekről megy a duma. Nacionalizmusról, liberalizmusról, bezártságról, nyitottságról.

– Az ön könyvében megfogalmazott probléma is valós: a politika bármit felülír. Jobboldaliak most jobb eséllyel jutnak állami konchoz. Vidnyánszky Attila a „balliberális” színházcsinálók – „keresztapjukként” ő Zsámbéki Gábort szokta említeni – évtizedes dominanciájával, pökhendiségével, kirekesztő attitűdjével magyarázza a „nemzeti oldal” mai revánsait.

– Senkit sem rekesztettek ki nemzeti elkötelezettségéért. Zsámbéki Gábor az egyik legfelkészültebb magyar színházrendező. Sokra tartom a „köreihez” sorolt alkotókat is. De egy meghatározó véleményformáló csoport részéről valóban létezik kirekesztés. Ők régi reflexek alapján működnek.

– Konkrétabban?

– A kritikusok díjára – ritka kivételektől eltekintve – elsősorban három teátrum jön számításba. A Katona József Színház, az Örkény Színház, illetve az elmúlt években az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház. A Radnótiban, a Vígben, más pesti színházakban vagy vidéken nincsenek jó produkciók? Nemrég a József Attila Színházban láttam Huszti Péter rendezésében az Egy szerelem három éjszakájának nagyszerű, ráadásul virtigli antifasiszta előadását. Olyan közegben, amelyben ez a megközelítés elég szokatlan.

– Csakhogy a Nemzeti Színház direktorváltása vagy éppen Nemcsák Károly politikai kinevezése – ő vezeti most a József Attila Színházat – és hasonló nonszenszek kapcsán sokan mégis azt érzik: korszakváltást élünk. Affélét, amelyhez hasonlót esetleg mindnyájan megtapasztalhatunk, amikor – a jelen hatalom „programja” szerint – elhagyjuk majd az Európai Uniót. Ne legyen igazam!

– A korszakváltás diktatúrákat követő rövid időszak. Nálunk nem aktuális. De a színházakat körülvevő sajtóban más sem az. A világban ugyanis érzékelhető a színházi rendszerváltás. A 20. század újító színháza a 19. század romantikájával akart leszámolni. Farmert húztak a hősökre, olykor öncélúságig aktualizáltak mindent. A 21. században pedig sokaknak már ebből van elegük. Ugyanakkor itthon még mindig sokan fejet hajtanak a kódolhatatlan extravaganciák előtt is. A Peter Stein rendezte salzburgi Don Carlos már nem a rendezői magamutogatásról szól, mint pár évvel ezelőtt. Hanem arról, amiről maga a mű: a politika boszorkánykonyhájáról, meg arról, milyen az, ha az egyház eluralkodik az államon. Hogyan őrli fel a magánéletet a politika. Miként lehet valaki lojális, miközben megőrzi önmagát. Hiteles, megrendítő produkció. Bár itthoni kritikában azt olvastam: poros. De hát már Ady Endre megírta: „Mi mindig mindenről elkésünk.”

– A jobboldal mai „reményszínháza” mellőzi az extravaganciát. Igaz, a kritikai reflexiókat is.

– Várjuk meg, mi van a szlogenek mögött. A Vidnyánszky rendezte Tóték nagyon is reflektált a politikára. Engem sokan pont azért szeretnek, amiért mások nem: az „egyrészt” után nálam gyakran jön a „másrészt”.

– Valóban lehet ma objektívan, elsősorban esztétizálva értékelni a színházi produktumokat?

– Rendben, akkor teljesen objektívan: ez valóban nem az a pillanat, amikor lehetséges az elfogulatlan ítélkezés. Figyelem a híreket: a politika összes résztvevőjének be tudnék olvasni. De mi értelme? Világháborús gyerekként megtapasztaltam: a legképtelenebb helyzeteket, legkomolyabb traumákat is túl lehet élni. Itt különösen jellemző: végső esetben mindig szem elé kerül egy kiskapu.

– Ami nem éppen diadalív.

– Nincs mit csodálkozni. Elég rápillantani a meteorológiai jelentések világtérképére: naponta mutatja, milyen aprók vagyunk.

– Első könyvének direktoraspiránsa elbukja a pályázatot. A szakmai döntést felülírja a politikai akarat. A második kötet – hepiend?

– Legyen elég, ha lesz harmadik könyv, az alighanem arról szól majd: mifelénk rendszerint abból is baj van, ha sikerül valami.