Kóstoló a végtelenből
Aki az elmúlt ötven-hatvan évben nem iskola mellé járt, hanem bele, az szinte biztosan találkozott Obádovics Gyula könyveivel. A Matematika eddig húsz kiadásban jelent meg, önálló brenddé vált. („Jaj, rá ne ülj az Obádovicsomra!”, mondta zárthelyi előtt az egyik vizsgázó lány a másiknak.)
A mi családunkban is akadt olyan, aki az általános iskola felső tagozatán egyszer azzal jött haza: nem járok többet a kis matematikusok körére.
– Miért? – kérdeztük.
– Mert rájöttem, hogy nem én vagyok a gyermek Gauss – kaptunk realista, önismereti magyarázatot.
Obádovics tanár úr – ha belegondolunk – hátrányos helyzetű volt. Baja mellett született 1927-ben, kétkezi bunyevác családból. Értelmiségi felnőtt minták nem vették körül. (Gaussé sem!) A polgári iskola előrelépést jelentett – és szinte végcélt. Ugyanis parasztizálni akart. Ám a visszaemlékezések szerint ez a fiúcska többnyire boldog és békés világot tudott a maga számára „kifészkelni”, noha iskolai pályafutása nem volt diadalmenet. Matematikatanárai olykor nem hittek a szemüknek, és csalással vádolták meg. 1945 szeptemberében gimnáziumi érettségi nélkül rendkívüli hallgatónak vették fel az egyetemre, amelyhez megjött a kedve, épp jókor.
A most kilencvenéves professzor emlékiratai révén megmerítkezhetünk a zivataros huszadik században, amely nagy és veszélyes hullámokat vert fejünk felett. (Háború, idegen katonák megszállásai, megbélyegzések, kitelepítések, forradalom, társadalmi átstrukturálódás, többszörös „rendszerváltás” stb.) Obádovics Gyulának mégis valahogyan szélcsendesebb öblök jutottak. Vagy az is lehet: képes volt rá, hogy megszelídítse a viharokat. Túlélje őket. És még a saját boldogságát is megtalálja bennük.
(Obádovics J. Gyula: Életem. Hiszek a végtelenben. Scolar Kiadó.)
