Kádár-rendszer
„Újabb külföldi szakmunkák csak »átkötésként« szólnak az 1956–1989 közötti korszakról.” Ám vélekedhet-e így az a nemzedék, amelyik a 20. század leghosszabb, 33 évig tartó rezsimjében élte életének meghatározóan nagy részét?
Kényszerpályán, mégis a legvidámabb barakkban, a hatvanas évek fellélegzésében, a kulturális értékváltozások közepette, szolid (kis)polgárosodásban, amikor „megjelent a háztáji, az útlevélért folyamodás joga... a magánszektor és televíziós kabaré, francia filmhét és gebines vendéglő, téesz-melléküzemág... egyenlő egyetemi felvételi és amnesztia” – mindez az előző évtized otrombán osztályharcos gyakorlatához képest maga volt az olvadás.
Nem felejtve el persze, hogy a magyar mozgásteret a birodalmi politika szabta meg, kezdeményezéseink nem rendeződhettek „magyar modellé”, ettől leginkább maga Kádár tartott, aki még a gazdasági reformot is óvatosan átkereszteltette „új mechanizmussá”. Kerülte a feltűnést. A Rákosi-korszak személyi kultuszát hevesen, politikai döntésként utasította el, közismerten puritán életmódja szintén ezt szolgálta. A vastaps, a plakátok hiánya világosan jelezte a szakítást az „éljen Rákosi, éljen a Párt” fülsértő ceremóniáival. „A köznapi Kádár-képen a korszak társadalmi önképe jelent meg.”A külföldi vezetőkkel, Ceauseşcuval, Brezsnyevvel való összehasonlításból Kádár, az antihős rendre kedvező mérleggel jöhetett ki.
„Magyarországon a társadalmi közérzet összehasonlíthatatlanul jobb volt”, mint más szocialista országban. Ha Nyugatról érkeztél haza, felsóhajtottál, ha Keletről, felderültél. A mindennapi élet depolitizálódott, az ideológiai hegemónia fellazult, a privát stratégiák mellett megjelent a leninizmus tételeit felülíró eurokommunizmus, a nyugati gondolkodás hatása.”
A Kádár-rendszer sokak körében máig „nosztalgiaképes” az akkoriban széles körű értelmiségi oppozíció dacára. A politika mégsem osztotta meg oly radikálisan a nemzetet, mint a rendszerváltás után láttuk.
(Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. 1956-os Intézet, L’Harmattan Kiadó.)
