Fényes csillag
Kevéssé romantikus, számító és gépies korban, mint amilyen a miénk, felüdíthet a kivétel: a líra, az ellágyulás, a „válasszunk magunknak csillagot!” idillje.
Fokozódhat a regényes élvezet, ha hősünk maga is romantikus költő, szegény és szerelmes, sikertelen és boldogtalan, tüdőbeteg és gyógyíthatatlan, mint a halmozottan hátrányos helyzetű John Keats (1795–1821), akit csak halála után fedez fel a kritika, az irodalom.
Nem az intimitásokra vadászó, bizalmaskodó életrajzi filmek egy újabb levonatával van dolgunk, inkább majd – véljük az elején – az irónia fog bennünket elszórakoztatni. Hiszen amikor a loncsos ifjú Keatset és barátságtalan barátját megismerjük, mindketten igen messze esnek a szerethető férfiak ideáltípusaitól. Ám az irónia elhervad, a szerelem kivirágzik, verseket mond nekünk John és Fanny együtt vagy külön-külön (ebben a szemérmes korban már az egymásra nézés is kopulációs pozitúrának látszik), s ahogy haladunk a végzet felé, sír már asszonynép, férfi. Elönt mindent az érzelem.
Szikárabb, szárazabb korokban növekedvén, az érzelemcunami miatt levegő után kapkodunk. És nem is fér figyelmünkbe a gondos környezettervezés: a ház, a ruházat, a frizura és a varázslatos főkötődivat korabeli sok delikátuma, a teaivás szertartása, a tánc és a muzsikálás szolid öröme. Az angol 19. század nyitánya, amely e versek és sorsok mögött van.
Kétségtelen: fogyaszthatóbb lenne a film a mai néző számára, ha több itatóspapírt látott volna a forgatókönyv. Ám meglehet, a kor lelke ilyen volt: érzelmektől, könnytől és vértől lucskos, s belőle annál meglepőbben ragyogott ki egy-egy óda, egy görög váza rajza, a hűség, a szerelem vágyképe.
Ám most már más kor van. Máskor.
(Rendezte: Jane Campion.)
