Egy igazi arkangyal

A film eddig ismeretlen történetének csattanója, hogy Himmler Hitlerhez továbbította a bevezetőben idézett kérést, aki legnagyobb meglepetésre engedélyezte az akciót, mert emlékezett, hogy Lutz korábbi állomáshelyén, Palesztinában (személyes meggyőződése ellenére, W. I.) milyen kifogástalanul látta el Jaffában és Tel-Avivban a Harmadik Birodalom érdekeinek képviseletét is. Ezt követően Budapestre érkezve a svájci követség konzuljaként Lutz diplomatamunkája árnyékában, mindent kockára téve nagyszabású embermentési akcióba kezdett, s ennek során legalább 62 ezer budapesti zsidó menekült meg a halál torkából.

Aki ott ült a moziteremben, minden eddiginél csattanósabb választ kapott arra, hogy a Szabadság térre tervezett emlékmű arkangyala még áldozatként sem lehetett Magyarország: az arkangyalok azok a – svéd, vatikáni, olasz, lengyel, portugál, spanyol – diplomaták voltak, akik összefogtak a magyar üldözöttek megmentésére, és amikor az oroszok felszabadították Budapestet, kollaborációval vádolva mindnyájukat kiutasították az országból. Kivéve a legnevesebbet, Raoul Wallenberget, akit letartóztatása után a Szovjetunióba hurcoltak, és ott pusztult el.

A két hét híján nyolcvanévesen elhunyt svájci „arkangyal” történetét a 49 éves neves német dokumentumfilm-rendező, Daniel von Aarburg hozta el újra Budapestre, és a vetítés előtt részletesen elmesélte a film születésének történetét. Ő maga – mint oly sokan ma is Magyarországon – addig semmit sem tudott Lutz tetteiről, amíg teljesen véletlenül rá nem bukkant arra az elfelejtett filmtöredékre, amelyet nem sokkal halála előtt egy tervezett életrajzi filmhez készítettek vele, de már későn, mert mire elkezdődhetett volna az érdemi forgatás, meghalt.

Lutz 1935-től 1942-ig volt alkonzul Jaffában, majd 1942-től három évig hasonló beosztásban dolgozott Budapesten. A film röviden felidézi idáig vezető életpályáját, budapesti magánéletének különös szerelmi háromszögét. Felesége tudtával szerelmi kapcsolata volt a „házvezetőnővel” is, akit – az előbbi súlyos depressziójából öngyilkosságba menekülése után – feleségül vett, és a lányát is örökbe fogadta. De a film elsősorban a páratlanul bátor és eredményes mentőakciója minden apró részletét mutatja be: többnyire az általa megmentett túlélők idézik fel őket, köztük neves budapesti értelmiségiek: Heller Ágnes, Paul Lendvai, Konrád György, Sándor Iván, Schweitzer József, valamint a Pulitzer-emlékdíj New Orleansban élő alapítója, Fábry Pál.

A technikai szempontból elegánsan elkészített film mindazonáltal nem hibátlan. Egy szó sem esik a zsidótörvényekről, viszont hangsúlyos szerepet kap az a történelmi mítosz, miszerint: „a budapesti zsidók sorsa gondtalan volt a megszállásig”, és az erről szóló narrátorszöveg alatt olyan vágóképeket lehet látni a Gellért fürdőről és más helyszínekről, amelyek semmiféle bizonyító erővel nem bírnak. De az egész alkotás elsősorban a néhány száz méterre fekvő, a vetítés másfél órájában is zajló Szabadság téri tüntetéssel egy időben torokszorító tanúbizonysága volt annak, hogy a történelemhamisítás képtelen lesz – az összes aktuálpolitikai hazugság ellenére – útját állni az igazságnak.

Negyvenéves újságírói és filmszakírói pályám során ez volt az első alkalom, amikor egy (a rendező által méltán dicsért) hazai moziban részt vehettem egy világpremieren. A bemutatót kísérő – az izraeli nagykövetség által gondozott – kiállításon igen színvonalas tablókon fényképes beszámolót láthattunk a kiutasított diplomaták tevékenységéről, hangsúlyosan bizonyítva, hogy az „arkangyalok” milyen gigászi küzdelmet folytattak nemcsak a megszálló németekkel, hanem a magyar hatóságokkal és képviselőikkel is, nevezetesen a zsidóüldözés túlbuzgó hivatalnokaival, Imrédy Bélával, Baky Lászlóval és Endre Lászlóval.

Még két ismeretlen epizódról kell szólnom, érintettként is, ebben a szubjektív tudósításban.

A filmben arról is tudomást szerezhettünk, hogy a mintegy ötvenezer eredeti, svájci hivatalos követségi pecséttel ellátott menlevél mellett városszerte mintegy ötvenezer hamisított „schutzpass” is készült. Ez természetesen tudomására jutott a német hatóságoknak, így egy napon a már útra kész transzport elindítása előtt a helyszínre rendelték Lutzot. Személyesen neki kellett eldöntenie, hogy melyik az igazi és melyik a hamis dokumentum. Az idős diplomata az 1975-ös interjúban könnyes szemmel mesélte el, hogy ez volt élete legszörnyűbb napja, mert a rászegezett géppisztolyok előtt kénytelen volt a hiteles igazolvánnyal rendelkezők életének megmentése érdekében „hozzájárulni” a hamisított dokumentumokat felmutatók elhurcolásához.

A másik megdöbbentő vonatkozás az „arkangyal” hazatérés utáni sorsa. Lutz 1943 és 1945 között tartózkodott Budapesten, és Isztambulon keresztül jutott vissza Svájcba, ahol a hatóságok megvádolták, miszerint a magyar fővárosban túllépte hatáskörét, és alapos vizsgálatnak vetették alá itteni tevékenységét. Felrótták neki még azt is, hogy Isztambulban egy reggeli során a hivatalos költségek között felszámolt egy pohár narancslét, majd különböző méltatlan adminisztratív beosztásokkal bízták meg. Végül 1957-ben a kormány rehabilitálta. Az igazi elégtételt az jelentette, hogy 1965-ben az izraeli Jad Vasem Intézettől megkapta a Világ Igazainak alapított kitüntetést. Ennek ellenére hazájában szinte elfelejtve és igen nehéz anyagi körülmények között élt 1975-ben bekövetkezett haláláig. Hazánkban a Wallenberg-ügy miatt Lutz neve ugyan háttérbe szorult, de a rendszerváltás után, 1991-ben a budapesti gettó bejáratánál végre emlékművet kapott egy művészileg is rendkívül eredeti, kétalakos szobor formájában. Ez az emlékmű szimbolikusan is hitelesíti, hogy nem pusztán újságírói párhuzam az „arkangyal” elnevezés. Korabeli hivatalának helyszínén, a Vadász utca 29.-ben, az úgynevezett Üvegházban – az akkori cionista mozgalom egyik központjában, ahol több mint háromezer zsidó talált menedéket – 2005-ben emlékszobát rendezett be a nevét viselő alapítvány. És róla nevezték el az újpesti rakpart Dráva utca és Margit híd közötti szakaszát is.

E sorok írásakor még nem tudni, mikor avatják fel a Szabadság téren a hazug üzenetet sugalló szoborcsoportot, de ha megtörténik, azzal Karl Lutz emlékét is meggyalázzák.