A politika mellékhatásai

- Tudható önről: katolikus iskolába járt, apácák nevelték. Véletlenül lett színész.

– Eszembe sem jutott a színészet. Csak valahogy ki akartam szabadulni New Jersey-nek, addigi életemnek az unalmából. Már akkor is lázadtam. Elmentem végszavazni egy tévéfilm-válogatásra, ami „túl jól” sikerült. Én kaptam a főszerepet. Majd lassanként átlendültem az identitásproblémámon is – mihez kellene kezdenem, mire vagyok jó –, és a „sors bölcsességére” bíztam magam. Hagytam, hogy a „mindennek úgy kell történnie” érzete vigyen előre. Hiszek a sorsszerűségben.

- Ha csak egy példát mondana..

– Sokáig azt mondták, nem lehet gyermekem, harminckilenc évesen mégis anya lettem. Mivel a karrierem addigra már sínen volt, úgy éreztem: vélhetően mélyebb oka lehet annak, hogy végre szülhettem, méghozzá olyan férfitól, akivel a kapcsolatom csupán rövid ideig tartott. Vagyis legbelül bizonyára többre vágyhattam a szakmai érvényesülésnél. Aztán – a lányomon kívül – még két fiam lett későbbi élettársamtól, Tim Robbinstól. Mindhárom gyermekem születésekor egy-egy évre visszavonultam a filmezéstől. S mindig sikerült visszatérnem, pedig nem hittem, hogy a negyvenes életkorban ez lehetséges.

- Miért nem?

– Az igazat megvallva: brutális szakma a miénk. Ha körülnézek a generációmban: a színésznők közül csak néhányan elég sokoldalúak ahhoz, hogy talpon maradjanak. Én egyébként mindig karakterszínésznek tartottam magam, ezért több mindent elvállaltam, mint a színésznők többsége.

- Harcos feministának tekintik önt Amerikában. Ez befolyásolta a szerepválasztásait?

– Kétségtelenül úgy érzem: mi, nők jelentjük a társadalmi kohéziót. Egész életünkben kapcsolatokat teremtük, és segítünk másokon. Olyan filmhez sosem adnám a nevemet, amely butának mutatja a nőket, vagy a velük szembeni erőszakot „menőnek” állítja be.

- És az „ideológiai keretei” közé belefért prostituáltat játszani?

– A Pretty Babyvel sok nőtársamat magamra haragítottam a hetvenes évek végén. Úgy vélték, egy feministának nem szabad prostituáltat játszania. Hiába bizonygattam: ez a nő csak megtesz minden tőle telhetőt, hogy a bordélyházban megteremtse az egzisztenciát saját maga és lánya számára. De azért alapvetően engem sem ilyen filmtörténetek vonzanak.

- Hanem?

– Szerelmi sztorik. Amelyek azt ábrázolják, hogyan érinti meg az egyik ember a másikat lelkileg, vagy miként válik sebezhetővé. Ez olyan téma az életben, amellyel sosem lehet eleget foglalkozni. Tapasztaltam: hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy „kinyúljunk” önmagunkból a másik felé. Filmjeim többsége ilyesmiről szól. A színészet óriási empátiát aktivizál bennem. Olyan helyzetekbe kerülök, s úgy kell viselkednem bennük, ahogyan arra talán nem lennék képes a valóságban. Ilyen élmények után nehezebb mások fölött ítélkezni.

- Egy párkapcsolatban is?

– Nyilván ott a legfontosabb a megbocsátás képessége. Nem egyszer, sorozatosan. Enélkül bármilyen kapcsolat hamar kiéleződik. Tim Robbinsszal azért nem házasodtunk össze, mert úgy éreztük: lényegesebb megőrizni azt az érzést, tudatot, hogy mindennap önszántunkból vagyunk együtt, nem a „papír” miatt. Legyen most elég annyi: változott ez az érzés.

- Ön az utóbbi években főként független filmesek alkotásaiban játszott, kisebb szerepekben.

– Ha összeadjuk őket, kitesznek egy egész filmet! Félretéve a tréfát: ezek is nagyon jó szerepek, és én csapatjátékos vagyok. Sőt, néha már örülök annak, hogy nem én cipelem a hátamon a filmeket. Nem hiányzik az ezzel járó lelki teher. De azért fáj a szívem, ha a kisebb független filmeket – bármennyire nagyszerűek is – „lenézik” a forgalmazók. Bár ez olykor a nagy stúdiók által piacra dobott alkotásokkal is megesik. Egymást zabálják fel a művek a mozikban: például annak idején a Mindenütt jó – amelyet nagyon szerettem – egyszerre jött ki az Anna és a királlyal. S a mi filmünk így szépen elsüllyedt.

- Aktívan politizál, harcos baloldali, demokrata párti, s nyilvánosan is sokszor keményen bírálta George W. Busht. És el kellett tűrnie, hogy Bush hívei kíméletlenül viszonttámadják. Nyilván megkönnyebbült az elnökváltáskor.

– Képzelheti, mennyire! Kemény nyolc év küzdelme volt. Bárcsak már előbb leválthattuk volna Busht egy előrehozott választással! Csupán ahhoz „értett”, hogy mindennek és mindenkinek hadat üzenjen. Azt mondta, aki nincs velünk, az ellenünk van. A filmiparban közel kerültünk a mccarthyzmus „boszorkányüldözésének” korszakához.

- Ezt hogy érti?

– Egyes befolyásos személyek végigtelefonálták a stúdióvezetőket: ne foglalkoztassanak olyan művészeket, akik ellenzik az iraki háborút. Az én nevem is elhangzott. Holott nem tettem mást, mint mertem kérdezni: mi értelme van Irak lerohanásának? Csakhogy olyan időket éltünk, amikor kérdezni sem volt szabad. Különben politikai aktivizmusomnak voltak magánéleti „kellemetlen mellékhatásai”: a gyerekeimnek azt kellett látniuk, hogy néhány amerikai lapban anyjukat Oszama Bin Laden szeretőjeként ábrázolják. Vagy: Virginia államban nem engedtek be az unokahúgom iskolai fellépésére, az unokaöcsémet pedig New Jersey-ben kioktatták a tanárai arról, hogy nagynénjük milyen „helytelen módon” viselkedik.

- Az amerikai sztárok politikai, társadalmi szerepvállalásának paródiája az Amerika-kommandó: Világrendőrség című bábfilm. Még a Bush-érában készült. A filmes gúnyrajzból önt sem hagyták ki. Mit szólt hozzá?

– Nem néztem meg. Annak alapján, amit mások elmondtak róla, számomra nem tűnt elég kifinomultnak ahhoz, hogy intelligens módon figurázzon ki bennünket. Mindenkibe belerúgtak. Ez nem kunszt! Hallottam, hogy a filmben célbalövősdit játszanak a hírességekre. Senki ne várja el, hogy díjazzam az ötletet, ha valaki a fejemre céloz. Könnyű a színészekből viccet csinálni, de miért csak őket irtják ki a filmben? Miért nem a washingtoniak grabancát kapták el? Azért remélem, legalább jól nézett ki a bábhasonmásom a filmben...

- Többször találkoztunk már. Mindig azt tapasztaltam: essen szó akár a politikáról, akár az érzéseiről, ön igencsak szókimondó. Ilyen családban nőtt föl?

– Egyáltalán nem. Mind a nyolc testvérem elüt tőlem. Édesanyám, aki megrögzött republikánus, csak azért ment el egy tévéműsorba, hogy tudassa a világgal: fogalma sincs, miért és hogyan lettem én ilyen. Szégyellte a politikai beszólásaimat.

- Amúgy ön sosem akart hivatalosan is politizálni?

– Felkértek már, hogy induljak a képviselő-választáson. De nem akartam a „rendszerszintű hibák” egyikévé válni. Mert úgy látom: korunk politikájában a legnagyobb veszély az, hogy a választók a személyiséget, a politikus karizmatikusságát előbbvalónak tekintik, mint az elveket vagy az értékeket. Ezzel magyarázható nálunk Sarah Palin népszerűsége is. Ha megkérdeznék azokat a nőket, akik őt támogatták, hogy melyek voltak a programjának főbb pontjai, bizonyára egyetlenegyet sem tudnának említeni. Én viszont abban hiszek, hogy az emberek intelligens párbeszédben alakítsák ki a véleményüket minden társadalmi kérdésben. Annak idején a Ments meg, Uram! című filmünk – Tim Robbins rendezte – élénk, országos diskurzust indított el a halálbüntetésről. Több ilyen, nagy társadalmi hatást kiváltó filmre van szükség. Az ilyenekért maradok inkább színésznő.