Temetjük az olasz focit?
Akármi akármit is mond, vannak jócskán közös vonásai az olasz és a magyar népléleknek. Például, ha fociról van szó. Itáliában is egyenesen arányos a szövetségi kapitányok száma a lakossággal, továbbá a magyar szurkoló és az olasz tifoso egy abban, hogy vagy temet vagy az egekbe emel. Középút nincs.
A tifoso mostanság éppen temet. Vége a calciónak – sóhajtották sok millióan és a sajtó is ezt az érzést erősítette, miután előbb a Juventus esett ki – még a csoportkörben – a Bajnokok Ligájából, majd a Fiorentina (némi bírói segédlettel) és a Milan (katasztrofális vereséggel). Ezt még tetézte, hogy a Juventus az Európa Ligában gyalázatos vereséget szenvedett a Fulhamtől (mi a Gera Zolink két góllal járult hozzá a Zebrák bánatához) és onnan is kiesett. Csak az Internazionale mentette meg a Calcio becsületét a Chelsea kiverésével (amelynek tudvalevőleg olasz a mestere Carletto Ancelotti személyében), de a kék-feketéknél még a cserék között is csak elvétve akad olasz, ráadásul az a José Mourinho az edzője, akit „csodálnak, ám de nem szeretnek” Olaszországban.
Most mégis az Inter képviseli egyedül Itáliát a BL-ben, és ha netalántán megnyeri, akkor, akár tetszik, akár nem, mégiscsak az olasz futball diadala lenne, is húznának egy újabb rovátkát az eddigi 11 BEK- és BL-győzelem (7 Milan, 2 Inter, 2 Juventus) mellé.
A tifoso azonban egyelőre még temet. És abban valahol még igaza is van, hogy az elmúlt években kevés igazi hazai tehetség tűnt fel a Campionatóban, vagy ha igen, akkor alig játszik a külföldi sztárokkal teletűzdelt csapatokban. Nyilván az is igaz, hogy a legtöbb csapat elhanyagolja utánpótlását és inkább „kész árut” vesz a gyors siker érdekében. Az sem csak „rögeszme”, hogy 2006 világbajnokai közül jó néhányan még mindig Berlin bűvöletében élnek, miközben csupán alibiznak klubszinten és válogatottban egyaránt. És már előttük az újabb vb, amely hozhat újabb megdicsőülést, de kínos kudarcot is – akár olyant, mint amilyent a franciák éltek át 2002-ben: világbajnokként rúgott gól nélkül estek ki a csoportküzdelmekből. A csúcsvezetés pedig még mindig azon rágódik – Marcello Lippivel az élen – hogy miként édesgessen vissza a válogatottba néhány régi dicsőséget, mint Nestát vagy Tottit...
A tifoso tehát temet. De tudja-e, hogy mit temet?
Ugyanis „olasz foci”, ha úgy értelmezzük, hogy az a foci, amit olaszok játszanak, már jó ideje nem létezik. Mint ahogyan nem létezik már a klasszikus angol, német vagy spanyol foci sem. Mindennek az Unió, a szabad munkaerő-piac az oka, no meg a marxi „nagy hal-kis hal” eset: a leggazdagabb csapatok azt vesznek meg, akit akarnak. Csakhogy ebből még nem lesz jó foci, és főleg nem „nemzeti karakterű” foci. Az azonban minden évben kiderül, hogy ott, ahol nemcsak a pénz dominál, hanem valamiféle csapat-koncepció is létezik, a csapat képes magán viselni annak a stílusnak a jegyeit, amelyik ország bajnokságában indul.
Például egy Arsenal vagy egy Liverpool a maga hajtós, lendületes, erőszakos, félelmet nem ismerő stílusával akkor is „angol csapat” marad, ha a britek kisebbségben vannak az együttesben. Egy Bayern München holland és francia sztárjaival is velejéig német marad, végtelen küzdeni tudásával. Egy Milan a maga szellemes, fantáziadús, elegáns, technikás, némi csibészségtől sem visszariadó focijával akkor is olasz volt, amikor az 1990-es évek fordulóján a holland Van Basten, Rijkaard, Gullit trió szabta a fazont, miként a Juventusban is „olasszá” vált a francia-algériai Zidane vagy a cseh Nedved.
A „hely szelleme”, a stadionok hangulata, az ország légköre, a szurkolók és a játékosok viszonya fontosabb, mint az, hogy egy-egy csillag hol született. Ahol a csapat irányítói ezt nem értik meg, ott születnek meg a milliárdos, de játékában színtelen-szagtalan, szeretetlen 11-ek, amelyek ritkán érnek el igazi sikereket. Ilyen évek óta a Real Madrid és az Internazionale is. (Bár ez utóbbi még rám cáfolhat az idén…)
Mellesleg, csak a történelmi hűség kedvéért: az 1966-os csúfos vb-kudarc után Olaszországban csak másfél évtizedig tilos volt külföldi játékost vásárolni. Az 1970-es vb-ezüstérmes csapat nagy része azok közül került ki, akik négy évvel korábban „titokban” érkeztek haza, és utána sem az olasz klubcsapatoknak, sem a válogatottnak évekig nem termett babér. Amikor 1982-ben vb-t nyertek az azzurrik, már ismét áramoltak a külföldiek, az 1989-es Milan BEK-győzelemmel kezdődött nagy olasz sorozat pedig már a „nemzetközi” klubcsapatok korszakát vezette be…
Temetni tehát nem érdemes. És előre borítékolom, hogy ha az olaszok a vb-n hoznák a legjobb formájukat, akkor július 12-én megint minden csodaszép lesz Azzurriában.
