Tajvan, a paradoxonok szigete

A fogadás legmagasabb rangú vendége a Szentszéket képviselő nuncius, mivel a Kínai Köztársaságot elismerő huszonkét állam közül a Vatikán a legjelentősebb. A vendégek listáját a politikai óvatosság alaposan megszűri. Bár a Kínai Népköztársaság képviselői természetesen nincsenek ott a fogadáson, azért árgus szemekkel figyelik, hogy ki tart kapcsolatot a tajvani képviselettel. Belga miniszter, uniós biztos, komolyabb ország diplomatája ezért közelébe sem mehet az épületnek. Mivel magam is a meghívottak közé szoktam tartozni, nyugodtan leírhatom, hogy ezeken a fogadásokon csak afféle „másodrendű fontosságú” emberek képviselik a brüsszeli és uniós társadalmat.

Néhány hete az új tajvani elnök, Caj Jing-ven beiktatásának tiszteletére rendeztek hasonló fogadást Brüsszelben. A díszvendég idén is a Szentszék nunciusa és egy nyolcvanhárom éves belga exminiszterelnök volt. Az esemény igazi báját azonban az adta, hogy az új elnök, nem mellesleg Tajvan első női államfője mindenki másnál jobban átérzi a Kínai Köztársaság létének paradoxonát. És nem is csinál titkot belőle, hogy ha tehetné, akkor független tajvani államot képzelne el a helyébe. A pekingi vezetés szemében azonban Tajvan függetlenségének deklarálása abszolút tabu, sok szakértő szerint egyenesen casus belli, háborús ok lenne.

Kívülről nézvést nem csak az paradoxon, hogy a 23 millió lakosú sziget Kínai Köztársaságnak nevezi magát és saját alkotmánya szerint a szárazföldi Kína, Mongólia, sőt egyes orosz, indiai, pakisztáni, burmai és japán területek fölött is szuverenitással rendelkezik. (Tajvanon ma is létezik a Tibetet és Mongóliát papíron kormányzó hivatal, ami azért különösen bizarr, mert Peking elismeri a mongol állam függetlenségét.) Van ennél is nagyobb paradoxon. A kommunista vezetésű Kínai Népköztársaság a gyakorlatban jól együttműködik az antikommunista Kínai Köztársasággal, amely (persze csak elvben) a szárazföld visszahódítására készül. Háborúval fenyegetőzik viszont arra az esetre, ha Tajvan elismerné, hogy csak egy sziget, amelynek semmilyen hatalma sincs a szárazföldön, és ezért önálló állammá nyilvánítaná magát.

A tajvani politikai élet legalább annyira megosztott, mint a magyar, minden a kékek és a zöldek vetélkedésére épül. A kékek fő ereje a nacionalista Kuomintang párt. Amikor a kínai kommunisták 1949-ben győztek a szárazföldön, a nacionalistákat vezető Csang Kaj-sek körülbelül kétmillió hívével Tajvanra menekült, és ott kegyetlen terrorral vette át a hatalmat. Amerikai támogatással sötét diktatúrát tartott fenn, amely gazdaságilag ugyanakkor modern és sikeres volt. Az első szabad elnökválasztást csak a kilencvenes években tartották meg. A kékek névleges antikommunizmusuk ellenére a szárazföldi Kínával való szoros együttműködés hívei. A zöldek centruma a Demokratikus Haladó Párt, ennek színeiben választották meg Caj Jing-vent. Az ő bázisukat azok a tajvaniak alkotják, akik a Kuomintang betelepülése előtt is a szigeten éltek. A zöldek szakítanának az „egy Kína” doktrínájával, és önálló, független állammá alakítanák Tajvant. Mostani győzelmüket Peking nagyon rosszul fogadta. Az új elnöknek minden ügyességére szüksége lesz ahhoz, hogy ne okozzon csalódást a választóinak, de ne is bosszantsa fel túlságosan Kínát.

Tajvan egyébként történelme során nem mindig volt Kína része. Hollandok, spanyolok és portugálok is uralták, rövid ideig önálló állam lett, a 19. század végén pedig a japánok gyarmatosították. Sajátos módon azonban itt nem kegyetlen elnyomóként, hanem a civilizáció terjesztőjeként viselkedtek, egyfajta mintagyarmattá alakítva a szigetet. A tajvani családokban az idősebb emberek ma is jól beszélnek japánul, és a konyha is a japán és a dél-kínai gasztronómia keveréke. Miközben a lakosság túlnyomó többsége etnikailag kínai, identitását tekintve hatvan százalék már tajvaniként definiálja magát. Miközben szeretik hangsúlyozni, hogy ők őrzik a leghívebben a kínai vallási és kulturális tradíciókat, ugyanakkor saját tajvani hagyományaikra is büszkék.

A mi fogalmaink szerint Caj Jing-ven baloldali politikusnak számít, hiszen programja a szociális jogok kiterjesztését, a bennszülött őslakosok helyzetének javítását, a melegházasság engedélyezését és hasonló progresszív célokat tartalmaz. Felvetette a Csang Kaj-sek-féle terror áldozatainak kárpótlását is. Vállaltan egyedülálló nő, két cicájával él, akik a tajvani „zöld” média kedvencei lettek.

A tajvaniakban élő mély angolszász rokonszenvet jól mutatja, hogy a politikusnő neve magyarra úgy (is) fordítható, hogy Caj Angol. Külpolitikáját tekintve azonban, baloldalisága ellenére, sokkal kritikusabban viszonyul Kína kommunista vezetőihez, mint a jobboldali Kuomintang politikusai. (További tajvani paradoxon, hogy szélsőjobboldalinak azt a kis pártot nevezik, amely azonnal, kommunista fennhatóság alatt is beolvasztaná a szigetet a Kínai Népköztársaságba.)

Tajvan nemzeti össztermékét (GDP) tekintve a világ 22. legjelentősebb gazdasági hatalma, az egy főre számított GDP-t tekintve pedig a 19. a világ országai között. (Az egy főre jutó GDP csaknem kétszerese a magyarországinak.) A tajvani egy főre jutó GDP a japánnál is magasabb, ami méltó fricska a korábbi gyarmatosítóknak. A tajvani cégek a szárazföldön sok millió kínainak adnak munkát, és az idegenforgalom is elsősorban a szárazföldről érkező látogatócsoportokra épül. A tajvaniak sokkal jobban beszélnek angolul, mint a szárazföldi kínaiak, és náluk minden egy kicsit nyugatiasabb, mint a tengerszoros másik oldalán. Tajpej talán unalmas, de élhető és átlátható nagyváros, kiváló metróhálózattal, kellemes sétálóutcákkal és megejtően szép természeti környezettel.

Mindez azonban törékeny idill. Ha az új tajvani vezetés a függetlenség felé próbálkozva átlép egy határt, akkor Kína lényegében bármit megtehet vele szemben. Kérdéses, hogyan reagál erre az Egyesült Államok, amely nemcsak Tajvan szövetségese, hanem Kína fontos gazdasági partnere is. Kína ugyanakkor igényt tart a Dél-kínai-tenger szigeteire messze távol a kínai szárazföldtől is. Tajvan eddig az „egy Kína” koncepcióból kiindulva azonosulni volt kénytelen a kínai követelésekkel, szembekerülve az Egyesült Államok többi ázsiai szövetségesével. A térségben hatalmas fegyverkezési verseny kezdődött, amelybe közvetlenül vagy szövetségesei révén Kína, az Egyesült Államok és a Vietnamnak fegyvert szállító Oroszország is bekapcsolódott. Caj Jing-vennek nemcsak a Kuomintang örökségével kell leszámolnia, hanem a világ leghatalmasabb országai között is ügyesen kell lavíroznia. A cicái mellett a tigrisek megszelídítését is meg kell tanulnia.