Utcák, terek – Párizs és a névadás

Minden város, minden rezsim egyik legeminensebben politikai és ideológia kérdése az utcanevek problémája: a történelem nagy szereplő közül ki érdemli meg, hogy utcanév őrizze az emlékét? Párizsban sincs ez másként, ahol mintegy hatezer közút, utca, körút, sugárút, köz, tér, sétány található. Ezek közül 2400 viseli egy személy nevét. Jellemző adat, hogy közöttük mindössze háromszáz nő van.

2019. szeptember 29., 18:30

Szerző:

A középkori városi urbanisztika kezdeténél a probléma fel sem merült. Nem tiszteletadásról volt szó az első utcanevek esetében, hanem a lehető legpraktikusabb kérdésről, az utcák egymástól való megkülönböztetéséről. Az első utcanevek spontán jöttek létre, sokáig csak a szóbeli kultúra részeként, s ezért több változatban is éltek, senki sem „hivatalosította” őket. Párizsban, a város központjában, a régi középkori határai között ma is találunk szép számmal ebből a rétegből származó utcanevet. Mesterségek gyakorlóinak lakóhelyéről nevezték el őket, pékek, mészárosok, üvegcsiszolók utcája, a benne található templomról, ilyen a Saint-Denis vagy a Saint-Martin utca, az utca jellegzetességéről, például a rue Pavée, a kockaköves utca, a lakóiról, a zsidók, a lombardok, az írek utcája, egy-egy cégérről, a Sarkantyú utca, Hold utca, Galamb utca, vagy éppen egy híresebb lakójáról, például a rue Aubry-le-Boucher, a „mészáros Aubry utcája”.

Nem véletlenül a lassan központosodó államhatalom idején, nagyjából a 16. század végén, IV. Henrik uralkodásakor jöttek létre az első politikai motivációjú utcanévadások. Sully herceg, IV. Henrik nagy minisztere hozta létre a királyi teret a város akkori központjában. A Place Royal ma Place des Vosges, s az elnevezés annak állít emléket, hogy Vogézek megye fizette be először az adót a Nagy Forradalom után az államnak, azaz ismerte el a párizsi forradalmi hatalmat. Az abszolutizmus korában jött létre a Mazarin, a Richelieu, a Colbert utca. Igaz, ezek esetében nemcsak tiszteletadásról volt szó, hanem topográfiáról is, a fenti urak palotái ezekben az utcákban voltak találhatók. Az első igazi modern névadás talán az Odéon színház 1779-es átadása után történt, amikor a teátrumot környező utcákat a színházművészet nagyjairól, Racine-ről, Corneille-ről, Crébillonról, Regnard-ról nevezték el.

A nagy forradalom a párizsi utcanevek esetében is mindent felborított. Ekkor jött el igazában a modern kor ebben a tekintetben is. Ahogy a párizsi utcanevek egyik történésze fogalmazott, „minden szemantika politika is egyben”, azaz a közterületek elnevezése a népnevelés részévé vált. Egy idő után eltűntek a monarchiára nyíltan utaló jelek, majd az utcanevekből a „szent” előtag is. A ma is híres Place Vendôme a Pikák tere lett – a sans culotte-ok, az alacsony származású forradalmárok megkülönböztető fegyvere volt a hosszú pika. A rue Royale a Forradalom utcája lett, s ekkor kapott először utcanevet Voltaire és Rousseau is. Igen sok közterület absztrakt fogalmakról kapta a nevét, mint az Egyenlőség, az Emberi jogok, az Egyesülés vagy éppen az Egyetértés tere, a ma is létező Concorde, ahol a guillotine állt. A sans culotte-ok úgynevezett szekciói, lényegében a párizsi önkormányzat helyi egységei, kerületei 1792 és 1794 között olyan neveket viseltek, hogy Társadalmi szerződés, Brutus, Tell Vilmos, utóbbiak mint „zsarnokölők”, Egység, Testvériség, a Haza barátai.

A thermidor utáni rezsimek nem sokat változtattak mindezen, mindösszesen a legkihívóbb forradalmi elnevezéseket törölték el, például a Montmartre egy ideig Mont Marat volt. Napóleon császársága alig meglepő módon a közterületek neveinek nagy militarizációját hozta el. Neveztek el tereket, utcákat katonai győzelmekről, Austerlitzről, Marengóról, Rivoliról, Lodiról, Iénáról, és elesett tábornokokról, Bourdonról, Morland-ról, Valhubert-ről. Ezek az utcanevek ma is léteznek.

Ezzel szemben a restauráció minden utcanevet visszaalakított, amelyet a forradalom nevezett át, de alig érintette azokat, amelyeket a császárság. Lajos Fülöp rendszere alatt alakult ki a névadás igen szigorú rendje is. Mivel Párizs lényegében a jakobinusok bukása, 1794 óta meg volt fosztva önkormányzati hatalmától, ezért ebben az ügyben is a kormány által kinevezett prefektus és a belügyminiszter mondta ki a végső szót. A rendszer alig változott 1977-ig, amikor is először választottak újra párizsi főpolgármestert.

A második császárság folytatta Napóleon névadási szokásait, győzelmek, így Alma, Malakoff, Sébastopol, Magenta, Solférino, Turbigo és a császári család tagjainak nevei voltak a legjellemzőbbek. Előbbiek megmaradtak, utóbbiak nem. Az Eugénie császárnőről elnevezett 120 méter széles sugárút, amely a Diadalívtől a Bois de Boulogne-ba vezet, ma avenue Foch, a Jenő hercegről elnevezett sugárút pedig boulevard Voltaire. A III. Köztársaság idején ebben a kérdésben is éles harc dúlt a többnyire baloldali párizsi önkormányzatok és a város egészét valójában irányító, a kormány által kinevezett prefektus között. Általában az utóbbi győzött, a párizsiak sosem tudták kivívni, hogy maguk döntsenek a kérdésben.

A legtöbb új utcanév emléket állít a gyarmati háborúk nagy csatáinak, Constantine, Smala, Sontay, Pali-Kao, és „hőseinek”, Bugeaud, Marchand, Mangin, Faidherbe. Az első világháború nacionalista őrületére jellemző, hogy igen sok utca, amelynek köze volt Németországhoz, megváltoztatta a nevét. Richard Wagner, Berlin vagy Németország utcáit nevezték át máig hatóan. Ez a köztársaság már nagyon is ápolta a forradalom emlékét, ekkor lett a hivatalos zászló a trikolór, a nemzeti ünnep július 14., a himnusz pedig a La Marseillaise.

Ez meglátszott az utcaneveken is. Utcájuk lett a girondistáknak, Vergniaud, Pétion, Condorcet, de a dantonistáknak is, maga Danton, Desmoulins, Fabre d’Églatine, Héraut de Séchelles. A jakobinusoknak azonban máig sem. A kivétel Saint-Just, akinek van egy eldugott utcája a XVII. kerület kihalt részén. A forradalom radikálisai a „vörös külvárosok” számtalan utcájának és terének adták nevüket, ahogy a későbbi munkásmozgalom nagyjai, Marx, Lenin, a francia kommunista párt vezetői is.

A felszabadulás után az egy ideig szocialista-kommunista párizsi önkormányzat fontos, nagy utcákat nevezett el az ellenállás mártírjairól, Corentin Celtonról, Marx Dormoyról, Jean-Pierre Timbaud-ról, Danielle Casanováról, „Fabien ezredesről”. Végezetül az 1977-ben jogait visszaszerző párizsi önkormányzat 1985-ös rendelete helyezte újra egy speciális bizottság kezébe az utcanévadást. Általában a „jelölt” halála után legkevesebb öt évvel kezdeményezhető a dolog, a bizottság messzemenőleg figyelembe veszi a család véleményét, végezetül a párizsi képviselő-testület dönt az elnevezésről.

Napjainkban az önkormányzat elsősorban a nőket érintő nagy aránytalanságot kívánja kissé kiegyenlíteni. Az utóbbi négy évben mintegy száz új közterület kapott női nevet. A gondot legfőképpen az okozza, hogy igen kevés az elnevezhető terület a városban. Elsősorban a parkok kapnak újabban nevet, és tulajdonképpen kereszteződések lesznek „terek”. Ilyen kereszteződés lett Hannah Arendt vagy éppen Marlene Dietrich tér. És hogy hol vannak a magyarok mindebben?

Ha jól tudjuk, három neves honfitársunk kapott utcát Párizsban. Kossuth és Bartók, s mellettük Frankel Leó, a párizsi kommün magyar munkaügyi biztosa az, akinek közterület viseli a nevét Párizsban. A rue Léo Frankel a XIII. kerületben található, abban, amely annak idején a képviselőjének választotta.