„Nagyháború”

Két héttel ezelőtt jeleztem, meglehet, a „kisháborúra” egy nagynak kell következnie, mert az addigi izraeli légicsapások nemigen hűtötték le a Hamász rakétázó kedvét. Nos, alighogy szóban forgó lapszámunk megjelent, az izraeli szárazföldi haderő átlépte a gázai határt, és attól fogva a konfliktus kezdett más dimenziókat ölteni. Az izraeli véderő viszont óriási lendülettel látott neki a gázaiak által ásott, Izraelbe vezető többtucatnyi alagút felkutatásához és felrobbantásához, egyszersmind harckocsijai és gránátvetői bevetéséhez a feltételezett gázai rakéta-kilövőhelyek és rakétadepók elpusztításához, vállalva mindennek a „járulékos következményeit”.

Szó, ami szó, az izraeliek Gáza várostól keletre, Khan Junisznál és néhány más, sűrűn lakott helyen végrehajtották azt a tervet, hogy minden házat, lakást és pincét lerombolnak, ahonnan rakétatámadást gyanítanak. A szóban forgó helyek jelentős részéről a lakosság (becslések szerint akár másfél százezer ember) idejében elmenekült, de sokaknak nem volt hová és mivel menniük, ilyenformán az életükkel fizettek a támadórakétákért. A múlt hét második felében a polgári áldozatok száma exponenciálisan emelkedett: vasárnapra már meghaladta az ezer főt is. Mivel szombat éppen tűzszüneti nap volt – eredetileg 24 órás, de rövidebbre sikeredett –, a hazatért menekültek döbbenten látták, hogy otthonaikból, üzleteikből semmi sem maradt.

Tűzszünet után

A világ valóban irtózatos képeket láthatott: romokat. Véletlen találat ért az ENSZ menekültügyi szervezete által működtetett búvóhelyeket, sőt kórházakat, mentőautókat. Vélelmezni lehet, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának lépésében a pusztítás képei, a gyermekáldozatok is szerepet játszottak.

Csakhogy a BT nem „határozatot” hozott, csupán felhívással élt. Ez se Izraelnek, se a palesztinoknak nem tetszett. Nem annyira a műfaja miatt – amely semmire sem kötelez, és szankciókat sem helyez kilátásba –, hanem azért, mert egy szóval sem említette a Hamász (meg az Iszlám Dzsihád és még néhány hasonló gázai terrorkülönítmény) rakétatámadásait, és nem szólította fel Izraelt (a palesztin igényeknek megfelelően) „agressziója” beszüntetésére.

Lapzártánkkor úgy fest, hogy a tűzszüneti felhívásnak legfeljebb órákig lett foganatja. A harcok még az eddigit is meghaladó hevességgel folytatódtak. De hogy mi lesz azután, arra még tippelni is nehéz. Mindkét fél győzni akar. Izrael be akarja fejezni a „munkát”, és még a tűzszünet idején sem hagy fel a felfedezett alagutak berobbantásával. Nem beszélve arról, hogy katonáinak hónapokig kéne Gázában maradniuk, amíg az „utolsó rakétát” is fel nem számolják, s ez ugyebár nem megy lövöldözés nélkül. A Hamász nem kevésbé igényes. Sőt. A tartós fegyverszünet fejében azt követeli, hogy az izraeli hadsereg vonuljon ki a Gázai övezetből, szűnjék meg az övezet teljes (izraeli–egyiptomi) blokádja a szárazföldön, a tengeren és a levegőben, illetve Izrael bocsássa szabadon az általa őrizetbe vett Hamász-aktivistákat.

Tény, hogy a Gázai övezet: börtön. Lakóit a blokád a normális élet minden feltételétől megfosztja. A térségbe csak külön engedéllyel lehet belépni s onnan távozni is, és csak olyan áruk és olyan mennyiségben kerülhetnek be, amelyeket a katonai hatalomátvétel óta duplán ellenséges egyiptomiak délen, illetve az izraeliek északon jónak látnak. Ilyenformán semmi rendkívüli nincs abban, hogy Obama amerikai elnök olyan békét vizionál, ami Gáza lakói számára a civilizált élet feltételeit is biztosítja egyszersmind. Ugyanő azonban kiállt a gázaiak teljes lefegyverzése mellett, amivel Izrael maradéktalanul egyetért.

Minderről azonban nincs kinek kivel tárgyalnia, addig legalábbis, amíg a Mahmúd Abbász vezette mérsékelt ciszjordániai palesztin hatóság át nem veszi a politikai irányítást Gázában is. Amire pillanatnyilag semmi esély. A helyzet az, hogy a Hamásszal sem Izrael, sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem tárgyal, lévén terrorszervezet. Csak közvetítők jöhetnek szóba, ezek közül is elsősorban a Hamásszal rokonszenvező Törökország (!) és Katar. És természetesen Egyiptom. Nekem személy szerint súlyos kétségeim vannak aziránt, hogy a Kerry amerikai külügyminiszter által „összefogott” közvetítők alkalmasak volnának a Hamász megszelídítésére, mert nem gondolom életszerűnek se a terrorszervezet lefegyverzését, se annak a „filozófiának” a föladását, hogy Izraeli Államot semmilyen körülmények között nem ismeri el, végső és rendíthetetlen célja pedig a nálánál ezerszer erősebb zsidó állam likvidálása.

Számítások

Úgy látom, hogy az izraeli közvélemény nagyobbik fele a gázai hadjárat sikeres befejezése mellett van; másfelől a Hamász túl sokat vár a Nyugat-Európa és persze a muszlim világ számos pontján fellángoló, Izrael-ellenes, milliós tömegeket megmozgató tüntetésektől. Ezek az izraeli kormány elhatározásaira megjósolhatóan semmilyen hatással nincsenek és nem is lesznek, pláne azok után, hogy közönséges emberbarátok, gyermekféltők, pacifisták, békepárti baloldaliak, jobboldali radikálisok és törzsökös antiszemiták keverednek bennük: együtt égetik kedvtelve az izraeli zászlókat. De még annak sem lesz hatása, hogy a világ közvéleményének nem kis részébe sikerült „beinjekciózni” az izraeli agresszió fogalmát, mintha a Hamász egyetlen rakétát se lőtt volna ki – igaz, nagyrészt vaktában és eredmény nélkül – Izrael lakott területeire.

Foganatja másnak lehet. Izrael elég sok katonát veszített a gázai hadjáratban, többet mindenesetre, mint amennyire számított: 40 fölött van a számuk. Ha belemegy abba, hogy Gáza blokádját feloldják, és nemzetközi ellenőrzés mellett szabaddá teszik a forgalmat az övezet és Egyiptom meg Izrael között, továbbá engedélyezik a halászatot meg a Hamász számára egy kikötő és egy repülőtér használatát, akkor az átlag izraeli azt fogja mondani: „azok” nyertek. Még akkor is, ha a rakétázás megszűnik és az alagutak (melyeket természetesen majd újjáfúrnak, mert ez létszükség) átmenetileg nem teljesítik azt a funkciójukat, hogy gerillákat csempésszenek át Izraelbe. Ha pedig „azok” nyertek, akkor mi végre volt a költséges és jelentős emberáldozattal járó akció? Mi végre, ha a Hamásznak sikerül elkapnia egy-két izraeli katonát, s életükért cserébe megint több száz, ha nem ezer fogoly szabadon bocsátását fogja kikényszeríteni?

Hogyan tovább?

Az izraeli katonai és politikai elit kettészakadt. Az egyik fele a végsőkig vinné azt, amit a levegőben és a szárazföldön elkezdtek, akár ízzé-porrá zúzná egész Gázát, ha másképp nem megy; a másik fele azon gondolkodik, hogy Mahmúd Abbászt vissza kéne telepíteni Gázába, végre komolyan tárgyalni vele – de nem a fegyverszünetről, hanem végre a békéről. (Úgy tudni, ma már Abbász Gázában is többséget tudna szerezni a sokat szenvedett helyiek körében.) Ám ha Netanjáhú kormánya megállás nélkül folytatja a ciszjordániai zsidó telepek építését és bővítését, mint az történik, akkor kár bármiről is tárgyalni, hiszen egy épkézláb palesztin állam ilyen körülmények között még születése előtt hal el. Izraelnek van min elgondolkodnia, pláne, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter száján kiszaladt: a zsidó államot terheli a felelősség azért, hogy nincs tárgyalás, nincs béke.