Kohl aranyköpései

A kötet számos bírósági tárgyalást követően jutott szombaton a könyvesboltokba, miután a kölni bíróság visszautasította Helmut Kohl ügyvédeinek beadványát, hogy tiltsák be a Heyne Kiadó gondozásában megjelent, akkor már postázott első százezer példány árusítását. Botrányszaga miatt nagy az érdeklődés az iromány iránt.

A könyvecske egyik szerzője Heribert Schwan, Helmut Kohl eddig megjelent emlékiratai első három kötetének ghostwritere. A mintegy kettőszáz hangszalagra rögzített, hónapokon át tartó szabad beszélgetés anyagából Schwan kiválogatta azokat a becsmérlő részeket, amelyeket az idős politikus volt párttársairól, barátairól mondott. A szerző elismeri, hogy Kohl hangsúlyozta, „ezeket nem kell beleírni az emlékiratba”. Nem is szerepelnek benne. Csak most összegyűjtve, a Kohl engedélye nélkül kiadott külön kötetben.

Néhány az idézett állítások közül: „Angela Merkel nem tudott késsel-villával enni”, „Fogalma sincs az Európa-politikáról.” Franz Josef Strauss volt bajor miniszterelnökről: „Ha bajor oroszlán üvölt, csak a szájszaga terjed.” Christian Wulff későbbi államelnök szerinte „nagy áruló volt, amúgy nulla”. Richard von Weizsäcker ugyancsak egykori államelnökről: „Richard mindig azt gondolja, hogy ő a legokosabb, legerkölcsösebb.” Heiner Geißler volt CDU-főtitkár szerinte „egy alattomos őrült”. Lothar Späth, Baden-Württemberg volt miniszterelnöke „az összes között a legalattomosabb szemét”. Mihail Gorbacsov „peresztrojkája megbukott, más nem jut eszembe róla”.

Az idézetek tartalmi részével ne foglalkozzunk. Az összefüggésekből kiragadott, indulatos kifejezések. De a stílus nem lepte meg Helmut Kohl ismerőit. Az „örökös kancellárt” – ahogy tizenhat éves hivatali idején nevezték – szókimondó, indulatain nem mindig uralkodni tudó, gyakran a nyilvánosság előtt is vulgáris szavakat használó politikusnak ismerte a közvélemény. Kohlról tudták, hogy a vélt vagy valós sértéseket nem bocsátja meg. Másrészt közérthető nyelvezete, közvetlen modora népszerűvé tette. Kétszer választották meg Rajna-Pfalz tartomány miniszterelnökének, háromszor az ország kancellárjának. Büszke „vidéki” volt. Ez ugyancsak rokonszenvessé tette a választók körében. Előszeretettel hívta meg kancellár korában is oggersheimi bungalójába az arisztokrata Giscard d’Estaing francia, Gerald Ford amerikai államelnököt, és „eszi, nem eszi, nem kap mást” jelszóval feltálalta nekik kedvenc ételeit, a főtt disznósajtot (Saumagen) és a sült kolbászt.

Viszont az értelmiség nagy részéhez nem találta meg a hangot. Míg Willy Brandtot, Helmut Schmidtet nyilvánosan támogatták neves írók (Günter Grass, Walter Jens), Kohlt inkább lenézték. Soha nem mozgott otthonosan a bonni, és pláne nem később a berlini parketten. A nagy, liberális országos napi- és hetilapok is inkább Helmut Schmidt kancellár véleményéhez igazodtak, miszerint Kohl „pfalzi bunkó, kultúrbarbár”. Ez érzékenyen érintette, de egyúttal azt az agresszív öntudatot is kialakította benne, hogy ő felette áll „ennek a csürhének”. Mindig meg volt győződve saját igazáról.

Ez a mentalitás jellemezte magánéletében is. Macsó, a családját hivatali elfoglaltságára hivatkozva elhanyagoló zsarnok volt. Fia, Walter írja később megjelent könyvében, hogy anyjuk, Hannelore ezért lett öngyilkos. Kohl hatvannyolc éves korában újranősült. Feleségül vette a harmincnégy évvel fiatalabb Maike Richtert, aki ma is önfeláldozóan ápolja a kerekes székbe kényszerült, fejsérülése miatt beszélni alig tudó férjét. Másrészt azonban teljesen elzárja a külvilágtól, beleértve gyerekeit és baráti körét is. Igyekszik tisztán tartani Kohl emlékét.

Kohl azért bukott meg politikailag, mert nem árulta el annak a nevét, aki a 2001-es választási harcban kétmillió márkával támogatta a CDU-t. „Szavamat adtam rá, ehhez tartom magam”, mondta. A kijelentés szembefordította pártjával és a közvéleménnyel. Szerintük „saját szavát a törvény fölé helyezte”. Ekkor írta az akkori CDU-főtitkár, Angela Merkel híres cikkét: „Tizenhat év elég volt, kancellár úr!”

Kohl még abban az évben kezdte a beszélgetéssorozatot Heribert Schwan újságíróval életéről, politikai pályafutásáról. A szöveget kétszáz hangszalagra rögzítették. Az anyagot Kohl emlékiratai alapanyagának szánta. Schwan pedig „szerzői szerződést” kötött az emlékiratok tervezett kiadójával, a Dromer céggel. Ebben rögzítették, hogy Kohl a hangszalagok egyedüli tulajdonosa, kizárólagos joga meghatározni, hogy mi kerül az emlékiratba, azt megjelenés előtt jóvá kell hagynia, és jogában áll akár munka közben leváltani a ghostwritert. A közös munka eredményeként három életrajzi kötet jelent meg, a negyedik a felek közötti nézeteltérés miatt csak félig készült el.

A nézeteltérés oka, hogy Schwan már a beszélgetés idején filmet készített Kohl életéről, de a kísérőszöveget Kohl nem hagyta jóvá, felesége pedig átírta. Schwan ezzel nem értett egyet. A vita eredményeként a volt kancellár ügyvédei levélben közölték vele, hogy „Helmut Kohl nem tart igényt további együttműködésre, és a hangszalagok kiadását követeli”. Az ügy jogi útra terelődött. A kölni bíróság felső fokon a hangszalagok kiadására kötelezte az újságírót, akitől végrehajtó vitte el az anyagot. Schwan az alkotmánybíróságnál fellebbezett. Közben kiderült, hogy másolatot készített a szalagokról, sőt le is íratta a szöveget. Ügyvédei szerint ehhez és az életrajzi anyag emlékiratokon kívüli felhasználásához is joga volt, mert a szalagok csak materiális értelemben Kohl kizárólagos tulajdona, a rajtuk rögzített szöveg nem. Ezt a volt kancellár és ügyvédei tagadják. Az alkotmánybírósági döntés a jövő évre várható.

Mára kialakult általános vélemény: ha formális jogi szempontból esetleg képviselhető is Schwan magatartása, erkölcsi szempontból semmi esetre. A beszélgetés egyes részeinek közzététele ugyanis nem szolgálta a közérdeket, ami esetleg feljogosíthatta volna közlésre, csupán szenzációkeltésre, anyagi előnyszerzésre alkalmas. De főleg azt vetik az újságíró szemére, hogy visszaélt megbízója bizalmával. Kétségtelen, Schwan sokat ártott a szakma tekintélyének. De ártott neki a Der Spiegel is, amely most közzétette a beszélgetés nem jóváhagyott, a közérdeket nem szolgáló, csak a lap példányszámát növelő részleteit.

Az ügy fő vesztese természetesen Helmut Kohl. A volt kancellár elvitathatatlan érdeme, hogy döntő szerepet játszott a két Németország újraegyesítésében, és ezzel Európa mai arculatának kialakításában. Tettével beírta nevét a nagy német kancellárok sorába, Bismarck és Adenauer mellé. Nem ilyen mocskolódást érdemel.

A fő haszonélvező pedig kétségtelenül Heribert Schwan és az amúgy erotikus könyvekre szakosodott Heyne Kiadó. Óriási haszonra számíthatnak a 270 oldalas, 41 euróba kerülő könyvvel. (Hillary Clinton nyolcszáz oldalas emlékirata feleennyibe sem kerül.)