Hruscsov, a bukott vátesz
Foroghat a sírjában Nyikita Szergejevics Hruscsov. A szovjet kommunista pártvezérnek, miniszterelnöknek – aki kis híján nukleáris (világ)háborúba keveredett az Egyesült Államokkal – ma amerikai állampolgár a fia és a dédunokája. Halálának negyvenedik évfordulóján eleveníti fel róla személyes emlékeit KULCSÁR ISTVÁN.
Kevés nála ellentmondásosabb politikust ismer a történelem. A harmincas évek második felében, az úgynevezett Nagy Terror időszakában moszkvai, majd ukrajnai párttitkárként saját kezűleg írta alá ezrek, ha ugyan nem tízezrek halálos ítéletét, hogy azután 1956-ban, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán maga leplezze le a sztálini terrort, és vessen véget a tömeges törvénytelenségeknek. Műveletlen, iskolázatlan, végső soron primitív ember volt, ugyanakkor helyzetfelismerésben, gyakorlati meglátásokban, politikusi agyafúrtságban – igaz, később saját csalhatatlanságába vetett hitében is – felülmúlta vezetőtársainak többségét.
Fogadások
1957 után, az Ilja Ehrenburg által „olvadásnak” nevezett periódus és a hatvanas évek orosz „nagy generációjának” színre lépése közötti időszakban dolgoztam első ízben tudósítóként Moszkvában. Ha a korábbi évtizedekben a szovjet fővárosban működő külföldi újságírók (akárcsak a köznép) csupán a díszszemlék alkalmával, a Lenin Mauzóleum mellvédjén láthatták messziről az első számú vezetőt (Sztálint), az ötvenes évek végén hetenként volt alkalmunk fizikai közelségbe kerülni a központi bizottság első titkárával.
A szovjet politika abban az időben kezdte felfedezni a harmadik világot, az el nem kötelezetteket. Alig múlt el hét anélkül, hogy egy egzotikus fehér klepetusba öltözött afrikai vagy egy különös fejfedőt és szoknyaszerű lebernyeget viselő ázsiai államférfi ne tette volna tiszteletét (többnyire soha ki nem fizetett, jó esetben banánszállítmányokkal viszonzott gép- és fegyverszállítások reményében) Moszkvában. És a vendéglátó Nyikita Hruscsov minden alkalommal fényes fogadást adott tiszteletükre a Kreml György-termében. Ezekre aztán a szovjet politikusokon, második világháborús hadvezéreken, írókon, tudósokon, egyházi vezetőkön és a Moszkvában akkreditált nagyköveteken kívül cirkalmas kézírással címzett meghívókon a külföldi tudósítókat is meginvitálták.
A kötelező „druzsba”-beszédek elhangzása és az első pohárköszöntők után, amikor a teremben már táncoltak (ez is újdonság volt a diplomáciai fogadásokon), Hruscsov rendszerint kijött a terem végében felállított, fekete öltönyös szekrényemberek őrizte protokollasztal mögül, és aki nem volt rest, odaléphetett hozzá. És ha esetleg mégsem, a testőröket akkor is meg lehetett kerülni. Egy alkalommal például V. P. kollégám felkért egy ismeretlen hölgyet táncolni, ügyesen odalejtett vele az első titkár közelébe – ebben mégsem akadályozhatták meg –, aztán dobta a hölgyet, és egy piruett után szemrebbenés nélkül tolmácsolta Nyikita Szergejevicsnek az adonyi dolgozó parasztok üdvözletét.
Hruscsov, aki szerette hallani a saját hangját, és még inkább szeretett a nemzetközi érdeklődés középpontjában sütkérezni, szívesen válaszolgatott az őt gyűrűbe fogó újságírók kérdéseire. Voltak kedvencei is, például az amerikai UPI hírügynökséget évtizedek óta Moszkvából tudósító Henry Shapiro. Más lapra tartozik, mennyire sikerült nekünk Nyikita Szergejevics rögtönzött válaszait hűen leírni és továbbítani.
Hruscsov ugyanis ritkán fejezte be megkezdett mondatait, az egyik közepéből belevágott a másikba. A hatvanas évek első felében, amikor a Magyar Televízió rendszeresen élőben közvetítette a szovjet vezető beszédeit (néha a nemzetközi helyzetről, néha a hibrid kukorica vetésének előnyeiről), volt szerencsém ezeket a két-három, néha még több órás szpícseket szinkrontolmácsolni. Amíg maradt a munkatársai által előre megírt szöveg felolvasásánál, viszonylag könnyű volt lépést tartani vele. De úgy negyedóránként megunta ezt, letette a papírt, felgyorsult, és néhány mondatot sebesen, mégis akadozó nyelvvel, spontán adott elő. Tolmácstársaimmal, Kis Csabával, Sugár Andrással ilyenkor rettegve hallgattuk – és próbáltuk visszaadni – félbehagyott mondatait, orosz népies kiszólásait, ukrán szólásmondásait. Gyakran törte kerékbe az idegen neveket (megbicsaklott nyelvvel például következetesen összekeverte az egyiptomi Gamal Abdel Nasszert az iraki Abdel Karim Kasszemmel), és arra is nekünk kellett rájönnünk, hogy amit ő Gaónak nevez, az valójában Goa.
Manőverek
Az idegen szavak egyébként sem tartoztak Hruscsov erősségei közé. Amikor a szocreál művészet bajnokai provokatív módon meginvitálták kiállításukra az absztrakt festőket, hogy magával a bemutatóra meghívott Hruscsovval ítéltessék el őket (a manőver sikerült), az első titkár, aki hallott valamit harangozni egyes írók homoszexualitásáról, „átkozott pidorászoknak” bélyegezte az absztraktokat.
Odahaza és külföldön rengeteg anekdota szólt Hruscsovról – de az imént említett igaz volt, mint ahogy nagyjából az is, hogy az ENSZ-közgyűlésen cipőjével verte az asztalt. Fia, Szergej Hruscsov Lenin-díjas rakétatervező – aki éppen két évtizede az amerikai Brown Egyetemen tanít politológiát – emlékirataiban itt-ott megpróbálja fehérre mosni apja tetteit, és nem egészen így adja elő a világszervezetben történteket, de a cipőt ő sem tagadja.
Érdekes, amit a professzor Hruscsovnak a magyar forradalom leverésében játszott szerepéről ír. Szerinte apja hibát követett el azzal, hogy nem maga utazott Budapestre, hanem Anasztasz Mikojant és Mihail Szuszlovot küldte oda tárgyalni. A magyar fiatalok – írja az ifjabb Hruscsov – a szabadságért harcoltak. De mi történt volna, ha hatalomra kerülnek? Apjának – úgymond – nem volt más választása, mint a forradalom leverése. „Ám ez vereséget jelentett számára, mert utána elnyomóvá vált. Ez volt az USA egyik legnagyobb győzelme a hidegháború idején” – állítja az amerikai professzor.
Nyikita Hruscsov, akinek derengett az a marxi tétel, hogy a proletariátus a kapitalizmus sírásója, kilátásba helyezte az amerikaiaknak, hogy „eltemeti őket”. Az 1962-es kubai rakétaválság idején azonban visszarettent ettől a temetéstől. Kennedy elnök követelésének engedve visszahívta a szovjet rakétákat a szigetországból, mivel tisztában volt vele, hogy ha nem teszi ezt, akkor a Szovjetuniót is temetheti.
Amikor 1964 októberében a párt központi bizottsága puccsszerűen, bár formailag korrekt módon leváltotta tisztségéből, nem kapálódzott ellene. Később ezt mondta erről a fiának: „Ha csak egy dolgot értem volna el, azt, hogy az állam első emberét egyszerű többséggel el lehet távolítani, már nem éltem hiába.”
Elfeledve
1971. szeptember 11-én, hetvenhárom éves korában „nonpersonként”, teljes elfeledettségben halt meg.
A Pravda két sorban emlékezett meg haláláról.
Az oroszok manapság szívesen mondogatják: szerencsére nem vált be Hruscsov ama jóslata (rosszmájúak szerint utolsó átka), miszerint „a szovjet emberek jelenlegi nemzedéke a kommunizmusban fog élni”.
A szovjet bomba:
