Munkába áll az új Európai Bizottság, az öt legfontosabb tisztségből három baloldali kézben van

2019. december 1. 13:55 - szerző: Kárpáti János

A május 26-i Európai választásokon valamelyest meggyengült a jobbközép néppárti és a balközép szociáldemokrata pártcsalád, az EU-integrációt a nemzetállami széthúzással helyettesíteni akaró politikai erők számítása azonban nem jött be, és az euroszkeptikusként is emlegetett pártok nem értek el áttörő sikert. Most fél évvel a választások után olyan összetételű és szerkezetű Európai Bizottság alakul meg, amelyben a két hagyományos fő erőközpont – a liberálisok bevonásával – megőrizte domináns szerepét.

A német Ursula von der Leyen bizottsági elnök alatt a három ügyvezető alelnök egyike, „az emberközpontú gazdaságért” felelős lett Valdis Dombrovskis szintén néppárti politikus, egy másik pedig, „a digitális korra felkészült Európa” kibontakoztatásával megbízott dán Margrethe Vestager liberális. Von der Leyen első számú helyettese, a holland szocialista Frans Timmermans „az európai zöldmegállapodás” felelőse lett, miután az előző, Jean-Claude Juncker vezette bizottságban szintén első helyettesként a jogállamiság érvényesítéséért felelt, és ebbéli minőségében elsősorban ő adott hangot a brüsszeli bírálatoknak a magyar, a lengyel, illetve a román kormányzattal szemben. A brüsszeli bizottság négy legfontosabb pozíciójá tehát néppárti–szociáldemokrata–liberális kézben van.

Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet

Von der Leyen munkatársai meglehetős kreativitásról adtak tanúbizonyságot, amikor különböző feladatorientált hangsúlyokat is jelezve nevezték el az egyes tárcákat. Ezt részben azzal indokolták, hogy – a briteket már nem is számítva – 27 tagország jelöl egy-egy bizottsági tagot, márpedig ha a biztosi tisztségeket nagyjából az egyes országok miniszteri beosztásának feleltetjük meg, akkor szembeötlik, hogy munkaszervezési szempontok egyáltalán nem indokolják 27 kvázi „uniós minisztérium” létesítését. Az egyes biztosoknak tehát némelykor kissé bonyolultan körülírt feladatkört adnak, ami nem felel meg a hagyományos, bevett tárcák valamelyikének.

Így például az eddig egyszerűen csak külügyinek nevezett területet most úgy nevezik, hogy „Európa globális szerepének erősítése”. Alelnöki rangban a spanyol – pontosabban katalán, de a szeparatista törekvéseket ellenző – szocialista Josep Borrell látja el. Ő egyúttal egy másik EU-s intézményben, a tagállami kormányok akaratának megjelenítésére hivatott tanácsban is kulcsszerepet tölt be az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjeként. Borrell azonban a bizottságon belül – tehát nem a tanácsban viselt funkciójában – nem minősíthető a külügyi terület kizárólagos felelősének, mert több más portfólió is külkapcsolati jellegű; hogy mást ne említsünk, ilyen például a szomszédságpolitikai és bővítési terület, amelynek most a magyar Várhelyi Olivér lett a felelőse.

Borrell kifejezetten erős pozíciója egyébként része annak az egyensúlyra törekvésnek, amely a bizottsági elnöki és három ügyvezető alelnöki tisztség elosztásához kiegészítésképpen kapcsolódik. A spanyol szocialista politikus ugyan nem ügyvezető alelnök a bizottságban, de a tanácsi funkciójával kiegészített alelnökként hozzászámítják az előző négy, kiemelkedően fontos bizottsági taghoz. Így, az „ötösfogat” részeként, az ő személye révén kialakult az az arány, hogy két néppárti és két szociáldemokrata, valamint egy liberális politikus tölti be az öt legfontosabb bizottsági helyet.

Szintén alelnök a görög néppárti Margarítisz Szkínász, aki a Juncker-bizottság mellett a vezető szóvivő volt, most pedig „az európai életmód előmozdítása” lesz a feladata. Az ő esetében Von der Leyen és csapata elsőre meglehetősen túllőtt a célon: a felelősségi területet „az európai életmód védelmeként” jelölték meg, és a „védelem” szót csak a heves tiltakozások hatására változtatták „előmozdításra”. Az ellenkezést az okozta, hogy a konkrét „munkaköri leírás” a migrációval kapcsolatos feladatokról szól, és hiába érvelt a kijelölt bizottsági elnök úgy, hogy itt a bevándorlók beilleszkedésének a támogatásáról van szó, baloldali, liberális és zöldpárti körökben elfogadhatatlannak tartották a sugallatot, miszerint az európai életmódot „védeni” kellene a migránsokkal szemben.

A három további alelnöki rangú bizottsági tag a szlovák Maroš Šefčovič (intézményközi kapcsolatok és tervezés), a horvát Dubravka Šuica (demokrácia és demográfia), valamint a cseh Věra Jourová (értékek és átláthatóság). Ez utóbbi felelősségi területen belül húzódik meg az európai értékek védelme – vagyis alelnöki szinten a cseh liberális Jourová lesz az, aki Timmermanstól átveszi a jogállamisági szempontból problémás országokkal való foglalkozás nem igazán hálás feladatát.

A bizottság hierarchikus szerkezetéből következően azonban az egyes alelnökök jobbára több egyszerű biztos tevékenységi területét fedik le részben vagy egészben. Így a magyar jogállamiság ügye iránt érdeklődőknek érdemes alaposabban megismerkedniük a belga liberális Didier Reyndersszel, aki a jogérvényesülés biztosaként fog tevékenykedni. (Az ő neve egyébként korántsem ismeretlen: számos belga kormányban töltött be különböző miniszteri posztokat, így külügyminiszter is volt.)

Timmermans szerepkörének a megváltozását egyes magyar kormánypárti kommentátorok ugyan azzal ünnepelték, hogy úgymond „elvették tőle” a jogállamisági területet, pedig valójában nem arról van szó, hogy brüsszeli mértékadó körökben rossz szemmel nézték volna a holland szocialista politikus demokráciapárti kiállását a budapesti, varsói, illetve bukaresti vezetéssel szemben. Timmermans a bizottsági elnök első számú segítője volt és maradt – csakhogy időközben a zöldítési feladatok olyan intenzitással kerültek előtérbe, hogy azok ellátása kiemelt jogkört és tekintélyt követel, így került ez most Timmermans kezébe.

A jogállamisági terület nem vált gazdátlanná, azt a Jourová–Reynders-kettős viszi tovább. Az pedig, hogy ez a témakör már nem a bizottsági tennivalók hierarchiájának a csúcsán legfelül található, hanem „sima alelnöki” szintre került, nem azt jelzi, hogy a problémák megoldódtak vagy enyhültek volna. Egyebek közt arról van szó, hogy a bizottság a maga részéről egyelőre megtette, amit megtehetett, és például a Magyarországgal szembeni eljárás ügyében – az EU-szerződés sokat emlegetett 7. cikke alapján – most a tagállami kormányokat összefogó tanácsnál pattog a labda. Ott kellene előrelépni, megvizsgálni, felmérni és megvitatni a jogállamiság helyzetét. A féléves rotáció alapján a december végéig soron levő finn EU-elnökség igyekszik ugyan előtérbe helyezni ezt az ügyet, de érdemi döntéshozatalra nem tudja rákényszeríteni a többi tagállamot.

Az egyszerű biztosok némelyike szintén kiemelkedően fontos tárcát kapott. Így az osztrák Johannes Hahn a költségvetésért és igazgatásért, a francia Thierry Breton az uniós belső piacért, az olasz Paolo Gentiloni a gazdaságpolitikáért, a lengyel Janusz Wojciechowski pedig a mezőgazdaságért felel. A nagy tagországok – a németek, a franciák, az olaszok, a spanyolok és a lengyelek – tehát kulcspozíciókat biztosítottak saját maguknak.

Az ír Phil Hogan lett a kereskedelmi, a ciprusi Sztella Kiriakidisz az egészségügyi, a svéd Ylva Johansson a belügyi, a szlovén Janez Lenarčiča a válságkezelési, a máltai Helena Dalli az egyenlőségügyi, a román Adina-Ioana Vălean a közlekedési, az észt Kadri Simson az energiaügyi biztos. A bolgár Mariya Gabriel az innováció és ifjúság, a luxemburgi Nicolas Schmit a foglalkoztatás és szociális jogok, a portugál Elisa Ferreira a kohézió és reformok, a finn Jutta Urpilainen a nemzetközi partnerségek, a litván Virginijus Sinkevičius pedig a környezet, óceánok és halászat felelőse.

Az új összetételű Európai Bizottság az eredetileg tervezett november 1-jéhez képest egy hónapos csúszással lép hivatalba. Ennek az az oka, hogy a biztosjelöltek európai parlamenti meghallgatása elhúzódott. Az európai törvényhozók nem fogadták el a bizottságba eredetileg jelölt francia, román és magyar személyt – utóbbi Trócsányi László korábbi igazságügyi miniszter volt –, majd pedig a pótjelöltek megnevezését az hátráltatta, hogy Romániában kormányválság tört ki, és Bukarest egy ideig nem volt abban a helyzetben, hogy hivatalosan jelöljön valakit.

A visszautasított jelöltekkel szemben felmerültek ugyan összeférhetetlenségi aggályok – Trócsányi esetében például a nevét viselő ügyvédi iroda magyar kormányzati megbízásainak okán –, de az uniós politikai elemzők körében általánosan elfogadott nézet, hogy a parlament fenntartásai nem lettek volna ennyire kategorikusak, ha az érintett jelöltek országa nincs a képviselők nagy részének a bögyében. Az első magyar és román jelölt alighanem kárvallottja volt annak is, hogy saját kormánya módszeresen dolgozott a liberális demokráciákban általánosan elfogadott fékek és ellensúlyok kiiktatásán. Magyarország esetében Trócsányi az igazságügyi tárca vezetőjeként konkrétan a saját nevét is adta ilyen jellegű, igen negatív visszhangot kiváltó törvényi előterjesztésekhez.

Franciaország esetében a pénzügyi visszaélésekkel vádolt eredeti biztosjelölt bukásához alighanem hozzájárult az, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnök az egyik élenjáró volt azon uniós tagállami vezetők körében, akik nem voltak hajlandók elfogadni az úgynevezett csúcsjelölti rendszert. E rendszer lényege, hogy az európai parlamenti választásokon jól szereplő pártcsaládok valamelyikének az előre megnevezett jelöltjét kell megválasztani az Európai Bizottság elnökévé.

A választást az Európai Néppárt nyerte meg, a második helyen pedig a szociáldemokraták végeztek. A tagországok vezetői azonban nem jutottak konszenzusra sem Manfred Weber a néppárti csúcsjelöltet, sem Frans Timmermans szociáldemokrata csúcsjelöltet illetően. Helyettük végül hátsó szobákban kötött alku alapján állapodtak meg a néppárti Ursula von der Leyen, az addigi német védelmi miniszter személyében, és ezzel látványosan mellőzték az Európai Parlament súlyát növelni hivatott csúcsjelölti szisztémát. Magát Von der Leyent júliusban szűk többséggel ugyan, de megszavazta a parlament bizottsági elnöknek, de a személyi döntés egyik értelmi szerzőjeként emlegetett Macron most kapott a parlamenttől egy fricskát, eredeti biztosjelöltjének a visszautasításával.

Az európai eszme iránt maradéktalanul elkötelezett Von der Leyen – akinek a személyében első ízben látja el nő ezt a hivatalt – bejelentette, hogy megbízatása során nagy ívű éghajlat-politikai célokért fog munkálkodni annak érdekében, hogy 2050-re Európa világelsőként klímasemleges földrésszé váljon, vagyis a kontinensen az emberi tevékenység ne okozzon további klímaváltozást. De az új Európai Bizottságra nagyon kényes feladatok és hatalmas nehézségek várnak a kiemelkedően fontos új kihíváson, a légkör gyorsuló globális felmelegedésén, a káros anyagok kibocsátásának ebből következő csökkentési kötelezettségén túl is.

Affiche de la commission europÊenne sur le bâtiment Berlaymont
Fotó: CE - Service audiovisuel;Creemer

Az egyik a 2021 és 2027 közötti költségvetési ciklus kereteinek a kialakítása és azok elfogadtatása az összes tagországgal. Az eddigi nettó befizető britek kiválása miatt kevesebb lesz a szétosztható pénz, a keleti tagországok pedig ellenzik a felzárkóztatási – kohéziós – támogatások csökkentését. A magyar kormány – könnyen belátható okokból – az ellen is hevesen tiltakozik, hogy jogállamisági követelmények teljesítésétől tegyék függővé az uniós támogatások folyósítását.

Szintén hatalmas feladat az új EU-s bevándorlási politika kialakítása. Az eddigi, úgynevezett dublini rendszer értelmében az érkező menedékkérők ügyét annak a tagországnak kell elbírálnia, ahol az illető az unió területére lépett. Ez a rendszer azonban csak mérsékelt számú érkező esetén bizonyult életképesnek, és a 2015-ös migrációs válság óta felmerült, hogy szolidaritást kellene mutatni a legnagyobb migrációs nyomásnak kitett országokkal, így Görögországgal, Itáliával, Máltával, Spanyolországgal. Hogy ez mennyiben jelentheti a menedékkérők valamilyen rendszer szerinti elosztását az egyes uniós tagállamok között, egyelőre a jövő zenéje, tekintettel arra, hogy egyes keleti tagállamok – elsősorban Magyarország – hajlíthatatlan módon elzárkózik bármiféle kvótától.

Az Európai Uniónak eközben helyt kell állnia a globális gazdasági versenyben az egymással vámháborút viselő Egyesült Államok és Kína ellenében, valamint egyetértésre kellene jutnia abban, hogy miként viszonyuljon a számos agresszív vonást mutató Oroszországhoz. Moszkva előszeretettel ver éket az egyes EU-országok közé, és ebben számít egyebek közt Budapest támogatására. A magországainak mind szorosabb összetartására törekvő, zömmel nyugat-európai tényezők egyszerre szembesülnek illiberális demokráciadeficittel és/vagy túlzottan meghitt orosz kapcsolatokkal egyes keleti tagállamokban. Ez erősen visszaveti a nyugat-balkáni EU-bővítési hajlandóságot, nem csak az e vonatkozásban legszókimondóbb Macronnál.

A Brexit példája ugyanakkor felveti azt is: nem csupán az a gond, hogy nem halad kívánatos ütemben a bővítés, hanem immár az EU-ból való távozási folyamat sem számít példa nélkül álló jelenségnek.