Elnökválasztás: Orbán Viktor eszköz volt

2019. július 17. 12:30 - szerző: Lakner Zoltán

Kilenc szavazattal kapott többet a minimálisan szükségesnél az Európai Bizottság új elnöke a keddi szavazáson. A Fidesz rögtön bemondta, hogy nélküle Ursula von der Leyen nem szerzett volna többséget, de valójában inkább az a kérdés, miért kényszerült támogatni egy olyan jelöltet, akinek a programja szemben áll a magyar kormányéval.

Három nap, két hét és néhány óra – ezek voltak Ursula von der Leyen megválasztásának stációi az Európai Bizottság élére. Arról, aki tizennégy éve kormánytag Németországban, nem lehet mondani, hogy a semmiből érkezett volna, korábban más nemzetközi pozíciók kapcsán is felmerült a neve. Az európai választáson azonban nem indult. Von der Leyen a csúcsjelölti szisztéma bukásának jelképe is lehet, habár a programjában ígéretet tett rá, hogy azt megpróbálja valamiként feltámasztani.

Ezzel együtt tény, hogy az állam- és kormányfők felülírták az EP-választás eredményét, mégpedig egy pontosan olyan átláthatatlan döntési folyamatban, amely miatt az Európai Uniót rendre bírálatok érik. A július közepére kialakult kompromisszum mégsem független a választási eredménytől, hiszen a három csúcsvezetői posztra a három legnagyobb pártcsaládból érkeztek politikusok. Ez pedig kifejezi azt, miként változott meg a helyzet az Európai Parlamentben a májusi választás nyomán.

Ami magát az alkudozást illeti, a koalíciós tárgyalások gyakran a nemzeti parlamentek pártjai között sem átláthatóbbak, ha a választás eredménye nem egyértelmű. Váratlan koalíciós verziók, hirtelen képbe kerülő személyek jellemezhetik az ilyen helyzeteket. Ez érvényes Ursula von der Leyen kiválasztására, aki tizenöt nappal a megválasztása előtt kapott hírt arról, hogy komolyan számolnak vele a bizottsági elnöki poszton. Másfelől viszont már a választási kampány során látszott, hogy nagy eséllyel a néppártiak, a szocialisták és a liberálisok adják majd az Unió új vezető tisztségviselőit. Minden előrejelzés azt mutatta, nemhogy egy párt, de még kettő együtt sem kerül többségbe az Európai Parlamentben. Ráadásul a kampány egyik fő témája éppen az volt, hogy az első helyen álló Európai Néppárt már a voksolás előtt állást foglalt, kikre számít a többség létrehozásában. Csúcsjelöltje, Manfred Weber világossá tette, hogy nem épít sem a szélsőjobboldalra, sem a nacionalista-populistákra, már csak azért sem, mert velük egyszerűen nem jön ki a matek. Maradtak tehát a szocialisták és a liberálisok.

EU-tisztújítás Ursula von der Leyen
Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet

A várakozásnak megfelelően alakuló eredmény nyomán olyasmi kezdődött, amitől Magyarországon teljesen elszoktunk: a politikai formációk tárgyalni kezdtek egymással. Ez valóban a hátsó szobák megegyezéseinek műfaja, viszont a politikának része ez is. A választás ilyen esetekben tulajdonképpen arra szolgál, hogy az egyes pártvezetők jegyet váltsanak az e folyamatban való részvételre.

Az Ursula von der Leyen személye körüli kompromisszum – aminek eredete Emmanuel Macron és Angela Merkel megegyezése – akkor vált szükségessé, amikor a csúcsjelöltek elvéreztek. A néppárti Webert nem szívesen látták volna a Bizottság élén a szocialisták és a liberálisok. Például azért, mert sokáig nem mutatott kellő elszántságot a jogállamiságra veszélyt jelentő tagállamok kormányaival szemben. És ez ürügynek sem volt rossz, hiszen így a választáson második és harmadik helyezett pártcsalád kilőhette az első helyezett csúcsjelöltjét. Az már a taktikai lejátszás sajátossága volt, hogy ehhez fel lehetett használni a Néppártban felfüggesztett Fidesz, valamint a magyar kormányt is magában foglaló visegrádi négyek blokkoló erejét, továbbá éppen azét a Salviniét, akinek pártcsaládjával szemben mentek koalícióra a néppártiak, a szocialisták és a liberálisok.

Magyar szempontból tehát az történt, hogy Orbán bosszút állhatott azon a Weberen, aki egy évvel ezelőtt még ideális jelöltnek tűnt számára. A magyar miniszterelnök tavaly ugyanis az elsők között sorolt be Weber mögé, s úgy tűnt, ily módon biztosította is a helyét a győztes csapatban, jó pontot szerzett a német kancellárnál és erősítette a bajor keresztényszocialistákkal fenntartott kapcsolatait. És Orbán maga volt az, aki mindezt eldobta. Ehhez képest annak a dicsősége, hogy végül másokkal együtt feltartóztatta Manfred Webert, már a veszett fejsze nyele.

Talán ha negyvennyolc órát élt meg ezek után Frans Timmermans jelöltsége, akit Merkel azért támogatott, hogy demonstrálja, milyen komolyan veszik az állam- és kormányfők által alkotott Tanácsban az Európai Parlament elvárását a csúcsjelölti rendszer fenntartására. Az otthoni nagykoalíciós szempontok sem voltak a kancellár számára mellékesek egy szocialista bizottsági elnök támogatásában. Ezen a ponton azonban a néppártiaknak fontosabb volt a csúcsjelöltnél a néppárti bizottsági elnök kiválasztása. A Merkel terve ellen lázadó néppártiak ezúttal is számíthattak Orbánra, a visegrádiakra és az olaszokra.

Ettől kezdve az állam- és kormányfők megtehették, amire sokan közülük eleve vártak: félretették a csúcsjelölti szisztémát.

Itt jött a csavar a történetben, vagyis az, hogy a blokkolásban szerepet vállaló országok többé nem mondhattak nemet.

Miután két követelésük teljesült, hiszen sem Weber, sem Timmermans nem lett elnök, von der Leyent, valamint a vele együtt érkező személyi javaslatokat kénytelenek voltak elfogadni. Meg is tették, annak ellenére, hogy egyetlen közép-kelet-európai politikus sem került vezető pozícióba, hogy az olasz kormány otthoni ellenzékének soraiból választott a parlament elnököt, és hogy a magyar és a lengyel kormánypárt súlyos megaláztatásokat szenvedett el az európai parlamenti tisztségviselők megválasztásakor. 

Kétségtelen, hogy a néppárti von der Leyen mögötti szűk többség nem jöhetett volna létre a magyar, a lengyel vagy éppen az olasz kormánypártok nélkül. De hát nem jött volna létre a többség a liberálisok nélkül sem. A keddi nap kulcsmozzanata pedig az volt, hogy a szocialista frakció órákkal a szavazás előtt von der Leyen támogatásáról döntött. Ebben vélhetően nagy szerepe volt annak, hogy a német szociáldemokraták sem akarták tovább feszíteni a húrt saját hazájuk nagykoalíciójában. Bár titkos szavazáson mondott igent a parlament a Bizottság elnökére, ezért a pontos szavazateloszlásra csak következtetni lehet, bizonyos, hogy jelentékeny számú szocialista voks nélkül nem állt volna össze a többség.

Hosszú sorállás lesz tehát azért a szerepért, hogy kinek a szavazatain múlt Ursula von der Leyen bizottsági elnöksége. Törékeny többség képe rajzolódik ki, amelynek birtokában von der Leyen csakis sokféle érdek együttes kalkulálása közepette végezheti a munkáját. Ez megint olyasvalami, amitől Magyarországon elszoktunk, de a politikában az teljesen normális, hogy nem egyetlen megkérdőjelezhetetlen és kontrollálatlan vezető osztja az észt mindenkinek. E bonyolult helyzetből az is következik, hogy von der Leyen időről időre sokféle engedményre kényszerülhet. Úgy építheti fel saját új szerepét, ha elébe megy az ismert igényeknek, a kompromisszumokat pedig saját kezdeményezéseiként adja el. Erről a vezetői magatartásról von der Leyen megtanulhatott ezt-azt az Angela Merkel kormányaiban töltött közel másfél évtized alatt.

Ebből a szerepből az is következik, hogy alkalmanként az olyan külső támogatók felé is gesztusokat fog tenni, amilyen a magyar, a lengyel vagy az olasz kormány. Csakhogy náluk fontosabb a néppárti, a szocialista és a liberális támogatás stabilitása, mivel az őt megválasztó koalíciót mégiscsak ez a három párt alkotja. Nem véletlen, hogy Ursula von der Leyen minden erőfeszítése arra irányult az elmúlt két hétben, hogy a szocialisták és a liberálisok felé tegyen gesztusokat. Így került a programjába az európai minimálbér és a jogállamiság védelme. Pótlólagos támogatásra pedig elsősorban a zöldekről számít, ezt szolgálta a klímavédelem iránti elkötelezettség hangsúlyozása.

Akik ma a leghangosabban dicsekednek azzal, hogy nélkülük von der Leyen megválasztása nem ment volna, éppen azok, akik nincsenek benne a koalícióban. Kiáltozva kell követelniük az ellenszolgáltatást a szavazatukért.

Mindezt látva leszögezhető, valójában nem az történt, hogy Orbán zseniálisan bejátszotta volna magát a bizottsági elnököt támogatók körébe, hanem az, hogy előzőleg olyan helyzetbe navigálta magát, amelyben már nem tudott elugrani von der Leyen támogatása elől. A Fidesz azt mondja, a mi szavazataink nélkül von der Leyent nem lehetett volna megválasztani, ám a bizottsági elnök a jogállam, a klímavédelem vagy a mainál szorosabb európai szociális integráció ügyében rámutathat a programjára, amikor a magyar kormány vitatja e célokat, és azt mondhatja: kérem, ezt szavazták meg a személyemmel együtt.

Persze, a magyar kormány abban bízik, ami szintén nem szokatlan a politikában, nevezetesen, hogy a politikusok olykor nem tartják be az ígéreteiket, vagy elfelejtik tényleges cselekvéssé alakítani a szlogeneket. Ebben például van gyakorlatunk itthon is.

Orbán arra építhet, hogy ezúttal nem került körön kívülre, tényleg szükség volt rá a többséghez. Még ha nem is a dolgok nagy mozgatójaként, amiként itthon meséli a brüsszeli partizántörténeteket, hanem eszközként használták őt a nagyobb játékosok. Akárhogy is, szükség volt rá, ezért most nem romlott a pozíciója. Ez pedig jó a magyar miniszterelnöknek. Ettől kezdve jöhet az, amiben ő igen erős: a pávatánc és a szabotázs. Blokkoló kisebbségek összekalapálása a számára kellemetlen ügyekben, egy amúgy is sok irányban lekötelezett bizottsági elnökkel szemben, aki emiatt eleve hajlamos lehet elmaszatolni a megszavazása érdekében tett vállalásait – ez a fajta politika Orbán számára hazai pálya.

A magyar kormányfő tehát a különböző érdekek által lebénított bizottsági elnök vergődésére készül, és Orbán a maga részéről mindent meg is fog tenni e politikai paralízis előidézéséért. Az sem kétséges, hogy – Stefano Bottoni történész szavait használva – mindeközben továbbra is Stuttgartra tekint, vagyis főként a német üzleti körök magyarországi igényeinek kielégítésével igyekszik pénzt és politikai mentességet szerezni, amikor támadják. Ez eddig bevált.

Abban viszont változott a helyzet, hogy Orbán a maga sajátos világhírével nem csak a populisták ikonja lett, de a szocialisták és a liberálisok számára szintúgy jelképes alakká vált. Olyasvalakivé, akivel szemben erőt mutatva ezek a pártok a saját szavazóikra tehetnek jó benyomást. Egyelőre úgy tűnik, a Néppártnak is pont megfelel a Fidesz felfüggesztése, hadd teperjen, időnként kap érte valamit cserébe.

Mindettől az Unió demokráciavédelmi mechanizmusai nem lesznek erősebbek, de például a következő hétéves költségvetés elfogadása során sok mindenre lehet hivatkozni a magyar kormánnyal szemben. Ebben nagy szerepük lesz azoknak a magyar képviselőknek, akik az Európai Parlamentben olyan frakciókban ülnek, amelyek a bizottsági elnök mögött álló koalíció tagjai. Befolyásuk, a magyar helyzetről közvetített információik, befolyásolhatják a döntéshozatalt.

Sok múlik azon, Európában az eddiginél többen és jobban megértik-e, micsoda is valójában az Orbán-rendszer, és hogy a magyar miniszterelnök elvbarátaival együtt milyen veszélyt jelent a csikorgó-nyikorgó európai demokráciára. Ennek érdekében most talán többet lehet tenni a brüsszeli-strasbourgi parlamentben, mint a budapesti országházban.