Brexit-járat – Mindenki egyre idegesebb Nagy-Britanniában, az átlagpolgár issza meg a levét a bizonytalanságnak
Az ellenőrzés is szigorúbb, mint csaknem harminc évvel ezelőtt volt, amikor Angliába költöztünk. A kikötőben most fegyveres katonák cirkálnak, a francai és a brit útlevél-ellenőrzés is komolyabb, a katonák minden csomagtartóba, utastérbe belenéznek, és a kamionoknak külön útvonalon, a rejtőzködő migránsokat kiszűrő műszerekkel telezsúfolt hangárépületen kell keresztülhajtaniuk.
A három éve levegőben lebegő Brexit sok mindent megváltoztatott. A másfél órás kompozás végén, Dover fehér sziklái tövében, szigorúbb és gyakoribb lett a szúrópróbaszerű gépkocsi-ellenőrzés; alkalmanként a kormánykerékről és a sofőr kezéről is mintát vesznek, kábítószer vagy robbanóanyag nyomai után kutatva. A London felé vezető M20-as sztrádán Dovertől Maidenheadig elkészült a betonelemekből kirakott alacsony terelőfal. Az úgynevezett Operation Stack kidolgozói ezzel osztják majd ketté az autópályát, ha a Brexit utáni fokozott vámellenőrzés miatt az út hatalmas kamionparkolóvá válik. Látványos változások ezek, amelyek mindenkit idegesebbé tesznek.
Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, az igazi változást a mindennapi életben tapasztalja az ember. A Brexit-népszavazás óta eltelt három évben érzékelhetően idegesebb és türelmetlenebb lett a légkör, hiszen a nagy kérdés – lesz-e Brexit, vagy sem, és ha lesz, milyen Brexit lesz – minden más politikai és társadalmi témát másod- vagy harmadosztályú kérdéssé degradált. A szerencsétlen és a társadalmat középen két táborra hasító referendum családokat, lakóközösségeket osztott meg, és hozott felszínre addig a szőnyeg alá söpört feszültségeket. Volt szomszédom, Nick, aki amúgy komputeres dizájnnal foglalkozik, és békés, csöndes pasas, korábban soha nem kezdeményezett velem politikai jellegű beszélgetést, mindig megmaradtunk a „ma szép idő van, ugye?” jellegű, tipikusan angol társalgások szintjén. Mostanra viszont lelkes Trump-hívővé vedlett át, és nagy hévvel bizonygatja, hogy az Egyesült Királyságnak is olyan bevándorlási politikát kellene folytania, mint az Egyesült Államoknak. A határokon felhúzandó kerítést ugyan nem említi, de azt sejtem, hogy a december 12-i választásokon a militánsan bevándorlás- és EU-ellenes Brexit Pártra voksol majd, noha felesége maga is macedón bevándorló. Nem tudom, csak sejtem, hogy Nick családján belül is jókora nézetkülönbségek lehetnek a Brexit körül.
A semmiből főnixmadárként feltámadt Brexit Párt maga is jelzi, hogy vezetője, a populista Nigel Farage jó érzékkel fogta be vitorlájába az általános elégedetlenség szelét. Az emberek kiábrándultak a politikából, a politikusokból, a két nagy, hagyományos pártból, a torykból és a Munkáspártból. Na meg azt is, hogy igen sokan – főleg a vidéki és az alacsony képzettségű emberek – vélik úgy, hogy az EU-s bevándorlók miatt jutnak nehezebben munkahelyekhez. A paradoxon az, hogy eközben soha nem volt olyan alacsony szinten a munkanélküliség Nagy-Britanniában, mint most, de ez az ellentmondás nem különösebben zavarja a hangos idegenelleneseket.
Ez a hol lappangó, hol nem is annyira lappangó idegenellenesség jól érzékelhetően ott van a mindennapokban, különösen akkor, ha valaki már a kontinensen – és nem folyamatosan Nagy-Britanniában – él, és csak másfél-két havonta látogat vissza. Sokkal gyakrabban fordul elő, hogy az utcán, üzletekben vagy másutt megkérdezik, milyen országból is jött az ember, mit csinál itt, sőt az is megesik, hogy egy-egy „fucking foreignert” (azaz „rohadt külföldit”) mormolnak el félhangosan. Ugyanakkor persze az is látszik, hogy az EU-s bevándorlók tömeges távozása esetén a britek a mezőgazdaságtól a szolgáltatásokig komoly bajban lesznek. Mi több: már vannak is.
A korábban többé-kevésbé jól működő szolgáltatásokban és kereskedelemben máris látszanak ennek a jelei. Egyre többször fordul elő, hogy a hazai munkavállalóként frissen felvett eladó nem tud segíteni az embernek, képtelen megválaszolni a legalapvetőbb kérdéseket, nem tudja, hogy az üzletben mi hol található, és bizony a hagyományos brit udvariassággal is mind gyakrabban akadnak gondok. A kórházakban is egyre hosszabb a várakozási idő, nagyon gyakran meghaladja a hivatalosan maximumként meghatározott négy órát is, mire a beteg orvos elé kerül. Addig pedig fekhet a folyosón, a fal mellett felsorakoztatott hordágyak valamelyikén.
Vissza-visszalátogatva nem lehet nem észrevenni az árak emelkedését sem. A Brexit-népszavazás után az angol font mélyrepülésbe kezdett, és azóta sem talált magára. Az egymillió dolláros kérdés az, hogy változtat-e ezen bármit is a holnapi, decemberi 12-i választás eredménye. Ha a mostani jóslatok bejönnek, és sem a Labour, sem pedig a toryk nem tudnak majd többséget elérni, akkor folyatódik a bizonytalanság, hogy ki melyik párttal tud koalícióra lépni, és a koalíciós megállapodásban melyik párt mit áldoz be választási programígéreteiből. Lehet, hogy a militánsan függetlenségpárti Skót Nemzeti Párt lesz a mérleg nyelve, és ez tovább bonyolítaná az Egyesült Királyság alkotmányos jövőjét.
Ez az újabb bizonytalanság nem segíti a fontot, aminek megintcsak az átlagpolgár issza meg a levét. Egy olyan országban, mint az Egyesült Királyság, amely integráns része a globális gazdaságnak, és amely például a zöldség és gyümölcs kétharmadát importálja, a gyenge valuta óhatatlanul árfelhajtó hatású. A következmény jól látszik, ha az ember bemegy egy szupermarketbe vásárolni. A pultokon, a polcokon ma is minden van: spanyol eper és málna, olasz cukkini és paradicsom, belga alma és kelbimbó, francia bor és sajt. Csakhogy ma érzékelhetően többet kell fizetni ugyanazért, mint akár csak egy vagy két éve, hiszen minden importcikk megszenvedi a font kedvezőtlen árfolyamát.
Nézem a miniszterelnök-jelöltek vitáját a BBC egyes csatornáján, és egyre lehangoltabb leszek. A kérdésekből, amelyeket a meghívott közönség tesz fel, átsüt a türelmetlenség és a kiábrándultság. Azok is, akik a Brexit-népszavazáson az EU-ban maradás mellett voksoltak, belefásultak a három éve tartó bizonytalanságba, és sokan közülük azt mondják: essünk végre túl ezen a dolgon, és végre beszélhessünk arról, ami igazán fontos: iskolákról, egészségügyről, közlekedési infrastruktúráról, az adó- és nyugdíjrendszerről, vagy arról, hogy az irreális ingatlanárak miatt miért lett elérhetetlen álom a fiataloknak az első lakás megvásárlása. A mind valószínűbb majdani skót függetlenségi népszavazás ügyét leszámítva általánosságokat kapnak válaszul, üres ígéreteket, amelyeket már egyre többen nagy szkepszissel vesznek tudomásul. „Elpocsékoltunk három évet – mondja valaki a közönségből –, és majd jó esetben tíz nehéz év után jutunk vissza arra a szintre, ahol ma vagyunk.”
Brüsszelbe visszafelé menve, Doverben viszonylag sima az ügy: jobb kormányos, de belga rendszámú autóval megyek át az útlevél-ellenőrzésen, így a brit tisztviselő britnek, a francia belgának gondol, és nem akadékoskodik. A Calais-ba tartó kompon aztán a rendszámok kavalkádja: britek, hollandok, németek, belgák, franciák, lengyelek – nem is kevesen –, meg persze csehek, románok, bolgárok, litvánok és más baltiak. A közép-európaiak fő fejfájása nyilván az, hogy mi lesz velük majd a Brexit után. Szeretnének biztosat tudni: végleg hazaköltözzenek-e, vagy sem? Nekünk, többieknek, a brit útlevéllel különböző EU-tagállamokban élő született és nem született „briteknek” hasonló a gondunk, ám erről a miniszterelnök-jelöltek alig ejtettek szót. Maradhatunk-e tovább, mondjuk, Belgiumban? Érvényes lesz-e a társadalombiztosításunk? Elmehetünk-e a Brexit után is a megszokott orvosunkhoz? Mi lesz például, ha jobb kormányos autónkat visszavisszük Nagy-Britanniába, mert már ideje lenne eladni? Megvámolják majd? Áfát kell majd rá fizetni?
A válaszok most, a népszavazás előtt – ha egyáltalán tudja valaki a választ – éppolyan ködösek, mint a távolodó és párába burkolódzó fehér sziklák Dover partjainál. Calais fényei mind közelebb kerülnek ugyan, de a Brexit utáni jövő és az, hogy merre tart az Egyesült Királyság, egyre távolabb.
