Berlin elnéző jóindulata – Még mennyi német fegyvert kell vennie Orbánnak, hogy külső nyomás nélkül építhesse rendszerét?

2020. augusztus 8. 17:14 - szerző: Barát József

„A német elnökség kiáll a jogállamiságért, annak csorbulását szóvá teszi még akkor is, ha Orbán Viktorról van szó.” Így nyilatkozott Angela Merkel kancellár július nyolcadikán. Szűk két hét múlva, az uniós csúcsértekezlet után, a magyar miniszterelnök győzelmet jelentett Brüsszelből, és a környezetéből szárnyra kelt a hír: a német kancellár ígéretet tett neki arra, hogy még az idén lezárhatják a 7-es cikkely szerinti eljárást Magyarország ellen. Vajon meddig enged Berlin Orbán Viktornak? S tovább tágítja-e a kereteket, hogy a hírek szerint Magyarország részben német tulajdonú cégtől vásárolhat légvédelmi rakétarendszert? Hegedűs Dánielt, a German Marshall Fund elemzőjét kérdeztük.

Eléri az Index ügye annak a CDU-s német elitnek az ingerküszöbét, amely szereti elhinni Orbán Viktornak, hogy ő valójában a keresztény családi értékek őre, aki csak azért nyúl nyugaton szalonképtelen eszközökhöz, mert a megmaradt kommunistákkal és liberálisokkal nem szabad kesztyűs kézzel bánni?

Az Index ügye óriási nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki Németországban is. Ám szkeptikus vagyok abból a szempontból, hogy ez fordulópont lesz-e abban, ahogyan a konzervatív CDU-elit megítéli a magyar vezetést. A történet konzervatív értelmezésére kiváló példa Boris Kálnokynak a Weltben megjelent elemzése. Abból is kitűnik: akik szeretnék fenntartani jóindulatú elnézésüket az Orbán-kormány iránt, elfogadják az érvelést, hogy szó sem volt kormányzati befolyásról. Szerintük az Indexet a piaci folyamatok és a belső kapcsolatok szerencsétlen dinamikája verte szét. Persze azoknak, akikben akár a szikrája is megvan a kritikai gondolkodásnak, egyértelmű, hogy Magyarországon ilyen méretekben semmi sem történhet, amit nem hagy jóvá a miniszterelnök. A kormányközeli befektetők felbukkanása az Indexben már hónapokkal ezelőtt előrevetítette, hogy mi fog történni. Én azonban attól tartok, hogy sokan, akikhez eljut a kormánypárti magyarázat, annak hisznek majd. És ez ügyben nemcsak a diplomáciai csatornákra kell gondolni, hanem szép számmal vannak magyarul beszélő német konzervatív újságírók is, akik terítik a magyar kormány narratíváját. Gyanítom tehát, hogy ez a történet sem lesz fordulópont, az Index története is belesimul majd az elnézett ügyek hosszú sorába, ugyanúgy, ahogyan ez a Népszabadsággal is történt.

A maratoni költségvetési csúcstalálkozó után a hazai kormánysajtó azt bizonygatta, hogy teljesültek Orbán Viktor parlamenti pecséttel ellátott feltételei. A 7-es cikk szerinti eljárásra vonatkozó is, hiszen Angela Merkel állítólag megígérte a magyar miniszterelnöknek, hogy azt még az idén lezárják. Létezik ilyen megállapodás, vagy ez csak feltételekhez kötött lehetőség?

Az én értelmezésemben Orbán Viktor egyetlen pontját sem teljesítette annak a parlamenti határozatnak, amelyet a saját pártja és a Mi hazánk képviselői kétharmados többséggel elfogadtak. A jogállamisági feltételrendszer egyértelműen benne maradt az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács határozatában. Ha abból indulunk ki, amit Angela Merkel mondott a csúcs utáni sajtótájékoztatóján a 7. cikk szerinti eljárásról, akkor az is egyértelmű, hogy annak lezárása feltételekhez kötött, ámde határidőhöz nem. A német elnökségnek valóban célja, hogy felgyorsítsa a Magyarországgal szemben folytatott eljárást. Ez alapesetben lehet, hogy csak annyit jelent: azt egyáltalán napirendre tűzik a tanácsban, és lesznek újabb meghallgatások a német elnökség időszakában, szemben a korábbi horvát elnökség gyakorlatával, amikor az ügy altatása volt a cél. Angela Merkel már csak a píár szempontjából sem engedhetné meg magának, hogy nyilvánvalóan feláldozza az uniós alapértékek védelmét. Ennek megfelelően a sajtótájékoztatón is úgy fogalmazott: ahhoz, hogy változás állhasson be, elsősorban Magyarországnak kell teljesítenie. Én abból indulok ki, hogy mivel az előttünk álló hónapokban az Orbán-kormánytól nem várható pozitív elmozdulás a jogállamiság tekintetében, a 7. cikk szerinti eljárás sem fog lezárulni. Az, hogy ennek milyen lesz a magyar kormányzati kommunikációja, nyilván a másik oldala az éremnek.

Tehát nem volt megállapodás arról, hogy az eljárás az idén tényleg véget ér.

Természetesen nincsenek első kézből származó információink arról, hogy Angela Merkel és Orbán Viktor miről állapodott meg, hiszen nem ültünk ott a tárgyalóasztalnál. Azt viszont a németek is tudják, hogy a 7. cikk szerinti eljárás egyfajta nyomást gyakorol Budapestre, még ha szankciókat az ehhez szükséges egyhangúság miatt nem is lehet Magyarországgal szemben bevezetni. Jelenleg azonban nem is tart ebben a fázisban az eljárás. A továbblépéshez előbb négyötödös többséggel ki kellene mondani, hogy fennáll az uniós alapértékek megsértésének veszélye Magyarországon. Ezt a négyötödös többséget eddig egy tanácsi elnökség sem tudta összehozni. Kérdés, hogy Németország milyen erőfeszítéseket tesz ezért az elkövetkező hónapokban. Az én értelmezésem szerint a kancellár asszony ígérete egyelőre nem jelent többet, mint hogy napirendre tűzik a meghallgatásokat.

Angela Merkelnek, akit az európai politika komoly tényezőjeként korábban már elkezdtek leírni, valósággal szárnyakat adott a COVID-kihívás. Macron francia elnököt maga mellé véve sorra vágta el az uniós politikának azokat gordiuszi csomóit, amelyek most akadályozták a megállapodást. Ezek között mekkora jelentőségű a magyar jogállamiság és a lenyúlt pénzek ügye? A fontos ügyek közé tartozik?

Nem jelentéktelen kérdés, de nem is prioritás. A fő cél az volt, hogy minél előbb sikerüljön elfogadni a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos mentőcsomagot, és így megkezdődhessen az uniós források kifizetése a vírus által leginkább sújtott országokban. Hasonlóan jelentős törekvés volt, hogy 2021 elején életbe léphessen az új, hosszú távú pénzügyi keret, az EU hétéves kvázi költségvetése. Az uniós vezetők számára azonban arcvesztés lett volna, ha a megállapodásból kimarad a jogállamiságra utalás. Ennek hiányát a nyugati média egyértelműen az Orbán előtti kapituláció jeleként értékelte volna. Ennek ellenére a megállapodás érdekében a legnagyobb áldozatot valóban a közös értékek védelméért hozták meg az Európai Tanács tagjai. Nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben most a legtöbb nyugati vezető számára a szimbolikus siker is elégséges volt. Az pedig még a jövő zenéje, hogy lesz-e ebből valódi jogállami mechanizmus. Ez várhatóan az ősszel dől el.

Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet

Egy interjúban ön arról beszélt, hogy Orbán valójában szinte bármit megtehet, amíg nem követ el alapvető hibát. Ha nem támad megint néppárti politikusokat, ahogy korábban Junckert, ha nem kezdődik el ellenzéki aktivisták letartóztatása, vagy nem csalják el nyíltan a választásokat. De mi az ár, amit fizetnie kell? Hogy nem vétózza meg Németország terveit az unió megmentésére, ami egyébként elsődleges magyar érdek is?

Én jelen pillanatban nem látok olyan árat, amit meg kellene fizetnie. Talán annyit, hogy csak óvatosan, lépésről lépésre bővítheti a hatalmát, és a kormányhoz közel álló oligarchák vagyonát. Nem léphet ki az ismert két lépést előre, egy lépést hátra taktikából. Én magam szkeptikus vagyok azzal a létező értelmezéssel kapcsolatban, hogy a Magyarországon jelen lévő német autóipari cégek berlini lobbiereje határozza meg a német szövetségi kormány engedékeny politikáját Orbán Viktor iránt, és az garantálja Angela Merkel jóindulatát. Szerintem ez legfeljebb egy elem egy soktényezős játszmában. Igaz, a magyar miniszterelnök azt nem engedheti meg magának, hogy összerúgja a port a legfontosabb befektetőkkel. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a kormány tényleg a tenyerén hordozza a Magyarországon jelen lévő német tőke nagyobbik felét. A Bertelsmann-cég, az RTL tévéállomás tulajdonosa a kivétel, velük, mint ismeretes, volt már viharos is a viszony. Igaz, ez a háborúság is békekötéssel zárult, és a tévéállomás politikai híradása sem olyan kritikus már, mint volt a reklámadó-háború idején. Látszik tehát, hogy azokkal a német befektetőkkel szemben, akiknek van lobbierejük a német politikában, a magyar kormány valóban nem folytathat szabadságharcot.

Azért van a magyar–német kapcsolatoknak egy másik üzleti rétegük is. Az uniós csúcstalálkozó előtt Budapesten tárgyalt Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter. Egyes források tudni vélik, hogy a Leopard 2-es harckocsik és a PzH 2000-es lövegek után Magyarország légvédelmi rakétarendszert is vásárol Németországtól. Ezek horribilis üzletek. Lehet összefüggés a 7. cikkely szerinti eljárás elvárt felfüggesztése és a gigavásárlás között?

Erre nehéz felelős választ adni. Az érem egyik oldala, hogy nagyon sok mindent jogosan lehet bírálni abból, ami Magyarországon manapság történik, de az én álláspontom szerint az elmúlt néhány évben követett védelmi beszerzési politika éppen nem tartozik ezek közé. Már régen szükség van a honvédség fejlesztésére, a helikopterpark vagy a 2004 óta már nem is létező önjáró tüzérség megújítására. Nem halasztható a harckocsibeszerzés sem, ezek szükségesek egy olyan honvédség esetében, amelyet évtizedeken át durván alulfinanszíroztak. Az pedig fontos vívmány, hogy ezeken a tendereken kizárólag nyugati, sőt európai uniós beszállítók nyertek, ha tekintetbe vesszük a kormány Moszkva és Peking felé mutatott meglehetősen barátságos külpolitikáját. Persze a döntésnek vannak olyan tényezői, amelyeket nem ismerünk. Nem tudjuk, milyen nyomásgyakorlás működött a NATO-n belül, és persze nem tudjuk, hogy arra hathatott-e valamilyen korrupciós összefonódás a német politikában. Úgy gondolom azonban, hogy a fegyverbeszerzések megkezdése igencsak időszerű volt azért is, hogy Magyarország végre közelebb kerüljön a bruttó hazai össztermék 2 százalékának megfelelő védelmi költési célhoz, amit a NATO elvár tőle.

A tavaly augusztusban Sopronban megrendezett páneurópai piknik ünnepségen Merkel kancellár arról beszélt, hogy Magyarország jól használta fel az uniós forrásokat, a korrupcióról pedig szó sem esett. Akadt, aki úgy kombinált, hogy a kormányt dicsérő nyilatkozat egyfajta jutalom volt a 600 milliárd forint értékű tankvásárlásokért.

Kétségtelen, hogy az idézett mondat nagyon szerencsétlen kijelentés volt. Tény és való az is, hogy a német fegyverexport tekintetében viszonylag ritkán vannak skrupulusai a szövetségi kormányzatnak. Ha van lehetőségük, akár olyan problémás államoknak is előszeretettel exportálnak nagy értékben fegyvert, mint Törökország vagy Szaúd-Arábia. Arra azonban semmilyen bizonyítékunk sincs, hogy összefüggés van a magyar fegyvervásárlás és a 7-es cikkely szerinti vizsgálat ügyében mutatott német pozíció között. Én ezt azért is kétlem, mert az utóbbi ügyében nem a német álláspont a leginkább megengedő az Európai Unión belül. Az többé-kevésbé megfelel annak a tradicionális német pozíciónak, hogy ők középpályások, akik kompromisszumokat munkálnak ki. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy lehetséges valamiféle összefonódás a német védelmi szektor és a CDU egyes meghatározó döntéshozói között, ám erről nincs semmilyen információnk. Az Orbán-rendszer korrupciójára napi szinten vannak bizonyítékaink. De annak a feltételezésére nincs alapunk, hogy a német kormány egy fegyverüzletért feladná az unió alapértékeiről szóló mechanizmusát.