A nagyhercegség – Luxemburg: kicsi, gazdag és néha botrányos
A három országnak jó oka lenne arra, hogy folyamatos területi vitákba bonyolódjon. Ehelyett létrehozták a Benelux-együttműködést, amely jóval Schengen előtt jelképessé tette a határaikat, és sok tekintetben az uniós együttműködés előképévé vált. A három ország polgárai 1960 óta közös útlevelet használnak, s évtizedek óta természetes, hogy százezrek naponta átjárnak a határon dolgozni, tanulni, vásárolni.
A Luxemburgi Nagyhercegség kis ország, ám nagy butaság lenne miniállamnak nevezni. Területe és lakossága annyi, mint egy kisebb magyar megyéé. De az egy főre jutó GDP-t tekintve Katar után a világ második leggazdagabb országa, megelőzve Szingapúrt. Ebbe persze belejátszik, hogy uniós tagsága ellenére híres vagy inkább hírhedt adóparadicsom. Politikai súlya sem lebecsülendő. Jean-Claude Juncker személyében már másodszor ez a kis állam adja az Európai Bizottság befolyásos elnökét (1981-től 1985-ig Gaston Thorn töltötte be a posztot). Az EU fontos posztjain sok luxemburgi eurokrata dolgozik, és Luxembourg városában székel több uniós intézmény, így a bíróság is. A luxemburgiak kitűnően beszélnek franciául és németül, sokan angolul is tudnak, és nyitottságukat jelzi, hogy nem kérték a luxemburgi nyelv felvételét az Európai Parlament hivatalos nyelvei közé. Miközben az ír vagy a máltai nyelv hivatalos használatáért olyanok is kemény harcokat folytattak, akik valójában sokkal jobban beszélnek angolul, mint írül, illetve máltai nyelven.
Mi, magyarok különösen tragikusnak szoktuk tartani a történelmünket. Ami azt illeti, Luxemburgé sem volt békésebb. Számtalanszor szállták meg idegen hatalmak, tartozott francia, német, holland fennhatóság alá is. Híres várrendszerét nemzetközi szerződés alapján kellett a 19. században lerombolnia, s mint már szóba került, területének nagyobbik részét Belgiumhoz csatolták. A második világháborúban is többet szenvedett, mint a legtöbb nyugat-európai ország. A nácik nem csak megszállták, de a Német Birodalomhoz is csatolták. A férfiakat besorozták a német hadseregbe, sőt sokakat német hangzású nevek felvételére kényszerítettek. Keserű büszkeséggel említik, hogy Nyugat-Európában a lakosság létszámához képest itt végezték ki a nácik a legtöbb antifasiszta ellenállót. Ezt is érdemes tudnia annak, aki ma csak Luxemburg gazdagságát látja.
A kis ország a történelmi viharokból azt az egyedül értelmes választ vonta le, hogy a békét és a jólétet csak az európai integráció garantálja. Ezért csatlakozott a Beneluxtól a szén- és acélipari együttműködésen át egészen a Közös Piacig és a mai EU-ig minden integrációhoz. A nyitottságot jelzi az is, hogy a lakosság közel negyven százaléka bevándorló. Közülük a portugálok immár „klasszikus” bevándorlónak számítanak, kilencvenezres közösségük éttermeivel, intézményeivel a luxemburgi társadalom szerves részének számít.
A luxemburgi politikusokat az utóbbi években Magyarországon a fideszes propagandagépezet különösen vad gyűlölettel támadja. Jean-Claude Junckert és a korábbi uniós biztos Viviane Redinget minden létező rossznak elmondták, a legenyhébb talán a „kommunista” jelző volt. Pedig mindketten kereszténydemokrata politikusok. Más dolog, hogy az ő értelmezésükben a kereszténydemokrácia toleranciát, a jog uralmát és társadalmi igazságosságot is jelent. És nem csak szavakban. Pártjuknak a szocialistákkal együtt jelentős része volt abban, hogy az acélipar összeomlása után Luxemburg nem jutott a szomszédos Vallónia sorsára s nem vált Nyugat-Európa viszonylagos szegényházává. Sőt azóta tovább gazdagodott.
Luxemburg nemcsak gazdag ország, de stabil és jól működő demokrácia is. Érthető, ha politikusai (és közvéleménye) nem örülnek annak, ha az EU-ba újonnan felvett tagállamok egyike-másika otthon és uniós szinten is rombolja a demokratikus európai normákat. Az ország kis mérete – amin a fideszes média annyit gúnyolódik – ezt meg is könnyíti, hiszen nemzetközi szinten kisebb a felelősségük, mint mondjuk Merkelé. De erkölcsi tekintélyük nagyon is van. Jean Asselborn, aki kétségtelenül kemény kritikusa az Orbán-kormánynak, 2004 óta tölti be a külügyminiszteri posztot. Szocialistaként kereszténydemokrata és liberális miniszterelnök alatt is szolgált a különböző koalíciós kormányokban. Tizenkét éves szolgálata alatt Magyarország, ha jól számolom, már négy külügyminisztert elfogyasztott.
Sokan Luxembourg városával azonosítják a kis országot, amely pedig szereti magát az „erdők és erődítmények” földjének nevezni. Legalább ötven vár és kastély van az erdők között elrejtve a vidéki Luxemburgban, soknak közülük értékes gyűjteménye is van. A magam generációjába tartozók még emlékeznek a luxemburgi rádió adásaira, amelyeket Kelet- és Nyugat-Európa fiatalsága egyaránt lelkesen hallgatott a kiváló beat- és rockzenei műsora miatt. A nevezetes rádió egykori épülete ma az RTL Group tulajdona és protokolláris célokat szolgál. Néhány éve én is részt vettem benne egy fogadáson, és némiképp megilletődve néztem a múzeummá átalakított stúdiót, ahonnan annyi nagyszerű számot sugároztak át a határokon szerte Európába.
Nincs tökéletes demokrácia a világon, Luxemburgnak is megvan a maga messze hangzó botránya. Oknyomozó újságírók kiderítették és nyilvánosságra hozták, hogy a luxemburgi hatóságok tudtával több száz multinacionális vállalat elképesztő méretű adóelkerülésre – és így az anyaországok állampolgárainak meglopására – használja fel Luxemburgot. A botrány Luxleaks néven bejárta a világsajtót, és azért volt különösen kínos a luxemburgi politikai elit számára, mert Jean-Claude Juncker miniszterelnököt éppen akkoriban jelölték az Európai Tanács elnökévé. Szakértők szerint az adóelkerülésben részt vevő cégek évente 50-70 milliárd euróval, azaz durván húszezermilliárd forinttal károsították meg az uniós tagállamok költségvetéseit.
Ehhez képest a luxemburgi hatóságok nem a tetteseket, hanem a csalás leleplezőjét, a banki adatokat kiszivárogtató Antoine Deltourt állították bíróság elé. (Deltour a PricewaterhouseCoopers munkatársaként fért hozzá a banki adatokhoz.) És a széles körű nemzetközi tiltakozás ellenére el is ítélték tizenkét havi, igaz, végül felfüggesztett börtönbüntetésre. A huszonnyolc éves francia fiatalember – az „európai Snowden” – 2015-ben megkapta az Európai Parlament civileknek kijáró díját, és bírósági meghurcolása széles körű tiltakozást váltott ki. A magyar EP-képviselők közül Jávor Benedek szolidaritása jeléül el is utazott Deltour luxemburgi tárgyalására. A perben a végső szót feltehetően a strasbourgi emberi jogi bíróság mondja majd ki. Ami pedig az adóelkerülést illeti (ilyen ügy amúgy nálunk is előkerült, de lényegében eltussolta a Fidesz-kormány), az eddiginél sokkal szigorúbb uniós szabályozásra lenne szükség a hatékony megelőzésére.
