A magánember
Sajnáltam. Nem őt, az asszonyát. Akit odahurcolt magával arra az eseményre, ahová senki nem hívta, senki nem várta, ahol a jelenlétét senki nem óhajtotta.
Magánemberként jött. Konvojban hozták, kísérettel érkezett, de magánemberként jött. Ott állt dacosan, összeszorított szájjal, kifejezéstelen tekintettel, és úgy tett, mint akit nem érdekel ez a számára szokatlan állapot. Az, hogy most magánember. Az, hogy a’zemberek nem vesznek róla tudomást, senki nem akar a közelébe férkőzni, nem akar hozzá dörgölőzni, és szotyolát sem rághat. Sőt kezet sem akar neki csókolni senki, mint valami cár atyuskának, vagy a római pápának.
Ez a közeg, ez a kulturális tér, számára valami egészen szokatlanul emelkedett, és ismeretlen lehetett. Egészen más, mint amihez eladdig hozzászokhatott.
A’zemberek elhúzódtak a közeléből. Nem valamiféle képzelt leprasága miatt. Közelsége mégis mintha valami elemi viszolygást váltott volna ki a’zemberekből, mintha testi megjelenése valamiféle undorító ragály terjesztője volna, amitől félni kell. A’zemberek távol tartották magukat tőle. Magányos ember lett abban a tömegben, amely érzelmét és tiszteletét kifejezni gyűlt össze azon a novemberi délutánon, Óbudán. A magánemberből magányos ember lett.
Láttára, a körülötte álló, jövő-menő emberek arcán nem látszott megvetés, vagy undor, vagy bármi más mélyebb negatív érzelem. Pozitív meg végképp nem. Mintha nem is látták volna. Mindenütt a legteljesebb közöny látszódott azoknak az arcán, akik körülötte mutatkoztak. Idegenné vált azok között, akiknek a csodálatára, elismerésére és egyetértő támogatására annyiszor számított. Némelyektől, híveitől, többször meg is kapta. Most azonban azok utasították el jelenlétét és közelségét, akiket nem ő hívott egybe, akiket nem ő szerveztetett oda. Az ország demokratikus érzelmű, civil polgárai voltak jelen, amikor vele ez a szokatlanság megtörtént.
Mert diadal- és békemenetekhez, harsány ünneplésekhez szoktatták őt azok, akiket személye, kultúrája és intellektualitása elkábított, akik személyi kultuszát mindenki fölöttivé emelték. Ez a kultusz szenvedett ez alkalommal csúfos és szégyenletes vereséget, mert ezen a végtisztességen a magyar civil társadalom tagjainak az a tömege vett részt, amelynek emelkedett szellemiségét az elhunyt nem csak életében, de halálában is képviselte, akinek az utolsó útjára bocsájtását egy másik nagyszerű szellem, a bencés főapát celebrálta.
Ezt a szellemiséget mutatták ki elegánsan ezek a civil emberek, akik tüntető közönyükkel és elkülönülésükkel éreztették vele azt az elutasítást, amit személye, viselkedése és cselekedetei már évek óta kivált belőlük. Sokszor hangosan, látványosan és nyilvánosan a köztereken. Most azonban – bár köztérnek nevezhető helyen állt – mégsem harsányan. Éppen ezért, sokkal kifejezőbb és érthetőbb volt az elemi erejű elutasítás.
Megérdemelte. Tanulhatna belőle.
Asszonyát viszont sajnáltam. Ezt ő nem érdemelte. Megadóan, elveszetten kapaszkodott embere karjába. Tekintete szomorúságot és magányosságot mutatott.
Kuthi Csaba
