A Forrestal-rejtély

Nem sokkal az atlanti vizeken végigsikló „Wellcome” fényjelek után a fedélzeti morzelámpákat – egész híradórendszerükkel együtt – elvitték a modern idők. A tengerhajózásban is a műholdak lettek az egek urai. Esetünkben is csupán az válthat ki érdeklődést, hogy találunk-e égbekiáltó különbözőségeket – netán hasonlóságokat – az amerikai főhadügyér és a német tábornagy sorsa között. De mielőtt az utóbbit fejtegetnénk, hadd bocsássuk előre, hogy jó ötven éve durrant a keresztelő pezsgő a hajótesteken Kielben és Annapolisban is. Ami viszont a névadók születési dátumait illeti, közöttük mindössze kilencven napot mutat a száztíz éves kalendárium.

E művi évforduló mégis emlékeztetésre ösztönöz, mivel mindkét hajdani nagy ember annelesei tartogatnak olyan adalékokat, amelyek másként mutatnak korunk fénytörésében. Leszámítva tehát hovatartozásuk felségjeleit, kiderülhetnek bizonyos hasonlóságok életútjukból. Kezdődhet mindez két, viszonylagos jólétet árasztó polgári otthonnal, amelyet önként és hazafias lelkesedéssel hagynak hátra, amikor országuk belép az első világháborúba. Egymás ellen indulnak, harcolnak, és térnek majd haza szakaszparancsnok-hadnagyi zubbonyaikon a küzdelmek distinkcióival.

Mindaz, amit megtapasztalnak – a nehéztüzérségtől a tengerészeti légierőkig –, értékálló marad a következő háborúra is, kíváncsiak is titkos tanácsaikra államfőik, akik egyben a hadseregek főparancsnokai.

Már a negyvenes években járunk, amikor mindkettejüket érik fiaskók. Rommelt Afrikában, Forrestalt a Wall Streeten – de az ideig-órákig üzleti élettel kísérletező exkatonát pártbéli jóakarója, a jámbor Roosevelt átmenti a haditengerészet tárcájához. Elviselt kudarcaikat mindketten olyan emberfeletti munkával igyekeznek kompenzálni, hogy nem is maradhat el az elismerés. A kritikus 1944-es évben Rommel megkapja a legmagasabb tábornoki rangot, Forrestal pedig már miniszterként szervezheti a D-Day csapatszállításait Normandia felé, ahol ismeretlen sorstársa a védelem kulcsembere.

Háborús neurózis

Most nagy ugrás következik. Írásunkban és „hőseink” sorsában is. A selyemzsinór akkor inszcenálja hősi halottá Rommelt, amikor – a titkos fegyverek reményével – Németország jó része még hisz a győzelemben. A másik nagy ugrás Forrestal nevéhez fűződik, aki ezt a marylandi Bethesda katonakórházából végzi el. Õ kivárta ugyan a diadalévek mámorát, viszont a tizenhatodik emeletről veti le magát, aminek természetes következménye itt is csak egy dísztemetés lehet.

Ez hát kettejük élettörténetének egybecsengő fináléja, amelyet később nevük „vízre szállása” is fokoz. Rommel bűnhődéséről – a Führer-ellenes összeesküvés kapcsán – már többször is írtunk a 168 Órában, fókuszáljunk most a Forrestal-ügyre.

Hatalma leírhatatlan volt, mert a katonai kérdésekben különösen járatlan Truman a hadügyi tárcát is rábízza, ahol szabad kezet kap hajdani tengerészeti pilótavágyainak újraélésére, ezúttal repülőgép-hordozók szériáinak építésével. A sajtó előbb nem titkolt gyanúval méricskélte: kell-e Amerikának ennyi úszó acélsziget egy feltehetőleg békekorszak kezdetén, de megnyugtatta őket, hogy a sólyaterek fogják felszívni a még munkanélküli leszerelt katonákat.

Egyszer azonban felkapták fejüket a hidegháborúba lassan beletanuló hírvadászok is. Kitudódott, hogy év végi kongresszusi jelentésében a Pentagon ura nem kevesebbet állított, mint azt, hogy interplanetáris támaszpontok fellövését tervezi: a gravitációt leküzdő, az űrben lebegő rakétaszigetek szovjetellenes hegemóniáját. Kiderült aztán az is, hogy késztetéssel ugyanaz a Braun professzor szolgált, aki negyedszázad múlva hasonló terveket dédelgetett a holdra szállás melléktermékeiként.

A Forrestal-dráma utolsó előtti felvonását már a média verte nagydobra. Bár az elnök hazug fráternek nevezte a rádió hírmagyarázóját, 1949. április 10-én mégis ezzel a nem mindennapos szöveggel állt mikrofon elé Drew Pearson: „Mivel utánajártam a dolognak, sajnálattal kell közölnöm, hogy nemzetvédelmi miniszterünk, James Vincent Forrestal nincs tiszta elméjének birtokában. Idegösszeomlásban szenved, amely paroxizmussá fokozódott, ezért a specialisták kórházba vitték...” A későbbiek során már a zárt osztály helyét is pontosították, a kórt pedig, amely a kényszerű lemondását kiváltotta, a háborús neurózishoz hasonlító depresszióra finomították.

A 22-es csapdája

A nyugati sajtó a vörös provokációkkal szembeni tűrőképességének felőrlődéséről cikkezett, míg a keleti tömb címoldalai szerint „heteken át egy őrült irányította az USA nemzetvédelmét”. Néhány fotó is járta a világot. Az egyik bankárcsíkos kék öltönyben, bokszolóorral ábrázolta. Ráadásul ez viselte a hivatalos portré elnevezést. Hollywoodban gyorsan rámondták, hogy egyaránt jó lenne chicagói gengszternek vagy a Hoover Intézet (FBI) főgurujának. A többi három pillanatnyi idegállapotát demonstrálta, amint gyorsan lefogyva, mutatóujját zsigeri gyanakvással nyújtogatja minden irányba.

Mielőtt titokzatos öngyilkosságára sor került volna, kitartóan üvöltötte: „Itt vannak az oroszok!” Hol ejtőernyősöket vélt felfedezni a városi park fölött, hol meg T–34-eseket az autópályákon. Állítólag akkor nyitotta ki a zárt (?) osztály ablakát, amikor látogatók léptek a szobájába. Mármost, hogy csakugyan rokonok és ismerősök voltak-e – a kilincs nélküli ajtónál sem találva biztonsági őröket –, válasz nélkül maradt. Legalábbis az utókor számára. A rendőri vizsgálat dossziéját ugyanis néhány óra alatt lezárták, és titokban tartják 1949. május 22. óta.

Apropó, huszonkettő!? Csak nem Hellernél van a megoldás?