Idén Orbán Viktor még legyőzhető lett volna – Filippov Gábor a tanulékony autokráciákról és egy nagyon is jelentős újságíróról
– Lehet-e az Orosz naplót magyar naplóként olvasni?
– Nyilván nincs teljes azonosság Oroszország és Magyarország között, nálunk például nincs terrorveszély és rendszerszintű politikai erőszak, mint Oroszországban. Ha viszont a hatalom centralizációját, az ellenzék és a társadalom állapotát nézzük, indokolt azt mondani, hogy Magyarország sok tekintetben nagyon hasonló helyzetben van, mint Oroszország 2005 táján, amikor ez a könyv született.
– A jelcini évtized, az akkori demokrácia idézőjelessége milyen előkészítő szerepet játszott az autoriter fordulatban?
– A Jelcin-éra a politikatudomány értékelése szerint nem konszolidált demokrácia, hanem kompetitív autoriter rezsim volt. Akkor is visszaéltek az állami erőforrásokkal, a médiatúlsúllyal, a központi hatalom igyekezett manipulálni a politikai erőviszonyokat. Ehhez jött, hogy a privatizáció során kialakult egy döbbenetes hatalommal és autonómiával rendelkező oligarcharéteg, amelynek törvényen kívülisége az orosz választók számára is szembeszökő volt. Annyi volt a különbség a mai viszonyokhoz képest, hogy az sokkal kevésbé centralizált berendezkedés volt, és a választásoknak is volt valódi tétjük.
– Magyarországhoz hasonlóan a gazdasági válság adta meg a kegyelemdöfést a jól-rosszul működő demokratikus kísérletnek?
– Oroszországban 1998-ban jött egy hatalmas pénzügyi válság: estek az ország számára kulcsfontosságú energiaárak, felpörgött az infláció, hatalmas lett a munkanélküliség. Az ország területi egysége is veszélyben volt, a föderációnak voltak olyan alanyai, amelyek az elszakadás felé haladtak. Ez volt az a pont, amikor belépett a képbe Putyin, akit Jelcin választott ki utódjául, amibe az orosz választópolgároknak nem sok beleszólásuk volt.
– Hogyan sikerült Putyinnak Jelcinnél jobban megszerveznie a hatalmat?
– Putyin egységesítette és megerősítette a hatalmi centrumot. Például a regionális kormányzók kinevezését és ezzel az ottani állami apparátus irányítását saját hatáskörébe vonta. 2002-re lényegében legyűrte a csecsen szeparatista erők expanzióját. Közben az energiaárak világpiaci emelkedése jelentős növekedést hozott az orosz gazdaságnak. Ez bővítette az újraelosztásba bevonható forrásokat, az elnök pedig kiépítette saját gazdasági háttérbázisát. Az orosz haderő modernizációja olyan léptékűvé vált, amire jó ideje nem volt példa. A nemzetközi színtéren Putyin társult Bush terrorellenes háborújához. Úgy állította be, mintha azonos célokért küzdenének, holott a csecsenekkel vívott háború egészen más természetű volt, mint a Talibán elleni harc. Az orosz nép azt érzékelte, a korábban a szétesés szélére került orosz állam megerősödött, kijött a defenzívából.
– Mekkora lehetett Politkovszkaja és a hozzá hasonló demokratikus elkötelezettségű újságírók hatóköre abban az Oroszországban, amely az elnöknek volt hálás azért, hogy ismét magára talált?
– Az orosz média szerkezete nagyon hasonló a magyaréhoz. Léteznek ellenzéki, függetlennek mondható médiumok, de a 143-144 milliós lakosság döntő részéhez csak a kormány által dominált média tudósításai jutnak el. Egy szűk, középosztálybeli, többnyire nagyvárosi réteg olvassa az ellenzéki sajtót, akár külföldről is tájékozódik, de ez nem igazán van hatással a széles tömegek valóságérzékelésére. Egyébként vannak felmérések, amelyek szerint Putyint és körét a lakosság jelentős része korruptnak tartja, az oroszok mégis elsősorban azt érzékelik, hogy Putyin újra fontossá tette Oroszországot. Ezt a benyomást erősíti bennük az is, amikor az orosz kormányt azzal vádolják, hogy beavatkozik a nyugati országok választásaiba. Sokan ezt úgy élik meg, hogy Jelcin idején rajtuk röhögött a világ, most pedig félnek tőlük.
– Putyinnal kapcsolatban gyakran elhangzik, Magyarországon is, hogy a kétezres évek Putyinja még más volt, kevésbé autoriter, s ez igazolja a vele korábban fenntartott jó kapcsolatot. Politkovszkaja könyve, ami helyenként brutális valóságot tár elénk, egyáltalán nem erről tanúskodik.
– Oroszországban már akkoriban olyan mértékű jogsértések, visszaélések voltak, amelyek akkor is nagyon messze voltak a jogállami standardoktól, ha ma vannak ezeknél még nagyobbak. Politkovszkaja is megírta, az orosz erők hogyan szedtek túszokat a terrorizmussal vádolt csecsenek családjából, ami állami politikaként egészen elképesztő. Nyugati politikusok, miniszterelnökök egyszerűen nem hivatkozhatnak arra, hogy mindezt nem tudták. A terrorellenes globális háború lendületében szemet hunytak az orosz elnök módszerei felett, de hazugság, hogy az akkori Putyin más lett volna, mint a mai.
– A belső hatalmát külső sikerek révén is megerősítő orosz elnök egyre inkább befolyásolni, destabilizálni igyekszik más országokat.
– Az orosz külpolitikába az ezredforduló táján tért vissza a birodalmi gondolat, amely számol egy mag-Oroszországgal és a befolyási övezetek koncentrikus köreivel. Ma már a külső befolyási övezet benyúlik Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba. Az oroszok célja a nagyhatalmi konfliktusok saját határaiktól távoli lejátszása, emiatt zajlik a nyugati országokon belüli zavarkeltés. Vannak például olyanok a Kreml körül, akiknek az a reszortjuk, hogy koordinálják az európai szélsőséges, populista-nacionalista pártok együttműködését. Mint minden nagyhatalom, Oroszország is mindenütt felkutatja azokat a politikai erőket, amelyek készek a törekvéseinek megfelelően operálni. Ennek egyik eszköze az is, hogy az erre fogékony kormányoknak fake news gyárakat kínálnak hírforrásul. Nagyon aggasztó, amikor a magyar állami média és annak kapcsolt részei rendszerszerűen vesznek át hamisított híreket az orosz vagy most éppen a szlovén fake news médiából, orosz érdekeket szolgálva ezzel. A megértés konvencionális keretei között nehezen magyarázható az is, amikor a volt macedón miniszterelnök menekültstátuszt kap Magyarországon. Ezek látványos jelei az orosz befolyásnak, akkor is, ha a macedón eseményekben a NATO befolyásszerzési törekvései szintén kitapinthatók.
– Tanulnak egymástól az autokráciák, tanulmányozzák egymást, vagy ennél is direktebb export-importja zajlik a hatalmi technológiáknak?
– Az elmúlt tizenöt évben nemcsak Oroszország, hanem Kína, Irán, Szaúd-Arábia és részben Venezuela amolyan összehangolt autoriter ellentámadásba lendült a nemzetközi színtéren. Ennek része a közöttük zajló tudásexport. Mondjuk az, miként lehet korlátozni a hatalomtól független szervezeteket. Magyarország is részben épp az orosz mintát másolja a civil szervezetek megbélyegzése és üldözése terén.
– Közben az autoriter rezsimek a civil szervezeteket vádolják azzal, hogy a rendszerdöntés mikéntjét oktatják egymásnak, amit nagy nemzetközi hálózatok pénzelnek.
– Ehhez képest az autoriter rezsimek bevett eszköze a jogállami kritériumokhoz nem kötött, alternatív pénzügyi segélyek vagy hitelek folyósítása, például a szubszaharai térségben vagy Latin-Amerikában. A pénzügyi függőség kialakítása közvetlen politikai befolyást biztosít számukra más államok belső ügyeire.
– Politkovszkaja a magára újból birodalomként tekintő putyini Oroszország kezdő lépéseiről írt az Orosz naplóban, és ennek a történetnek van egy másik szála is. „Miért olyan könnyű Oroszországban letörni a demokratikus ellenzéket? – veti fel, hozzátéve: – Itt magával az ellenzékkel nem stimmel valami.” Mi nem stimmel?
– Először is ne becsüljük le az adminisztratív eszközöket. Oroszországban Alekszej Navalnij ellenzéki pártját fél évtizede nem sikerül bejegyeztetni, őt magát időről időre bebörtönzik. Nyemcovot lelőtték. Ezek a hatalmi eszközök növelik a költségét egy valós ellenzéki alternatíva kialakításának. Ennek hatására megkezdődik az ellenzék fokozatos beépülése a rendszerbe. A 2004-es és a későbbi választásokon is számos „ellenzéki” elnökjelölt nyilatkozott arról, hogy Putyint tartja a legalkalmasabbnak az elnökségre. Ott van továbbá az ellenzék megosztottsága, amiről Politkovszkaja pontos képet ad. Az ellenzék vezetői valójában egymás ellen harcolnak, az általuk megszerezhető kisebbségi szavazatok elosztásáért. Ha egy hatalom el tudja hitetni magáról, hogy választások útján leválthatatlan, amit Putyinnak már 2003–2004-re sikerült elérnie, az ellenzéki szereplők stratégiát váltanak, ellensúly képzése helyett a saját karrierjük fenntarthatóságát próbálják megalapozni.
– Folytatva Politkovszkaja logikáját, az impotens vagy álellenzéki pártoknál az emberi jogi aktivisták, a civil szereplők hitelesebbnek tűnhetnek. Másfelől viszont nem zárul be ettől a politikai tér? Hiszen ők eleve nem a hatalom megszerzésére szerveződnek.
– Ebben viszont szerintem más a helyzet Oroszországban, mint Magyarországon. Oroszországot a nemzetközi demokráciaindexek a tízes évek eleje óta tisztán autoriter rezsimként sorolják be. A valós politikai kihívókat a rendszer különféle módszerekkel kiiktatja, az eredményeket szükség esetén meghamisítja. Ilyen körülmények között nincs olyan, hogy az ellenzék kiépíti a saját struktúráit, aztán megpróbál a választáson győzni. Ha pedig a választásoknak nincs valós tétjük, az ellenzéki aktivizmus utcai tüntetésekben, tényfeltáró újságírók munkájában, éhségsztrájkokban, performance-okban tud testet ölteni. A hangsúly azon lesz, hogy a civilek a rendszer leválthatatlanságára irányítsák a figyelmet. Sok olyan ellenzéki politikus van, akik szerintem joggal szólítanak fel a bojkottra. Hiszen a rendszer érdeke, hogy magas részvétel mellett arathasson nagyarányú győzelmeket, amihez kellenek az ellenzéki indulók. Oroszországban az ellenzéknek ezt kell lelepleznie, gyengítve a rendszer legitimitását.
– Jól értem? A különbség abban áll, hogy a magyar ellenzéki pártoknak még lenne lehetőségük választáson győzni, ha valóban ellensúlyt akarnának képezni, illetve a képességeikből ez kitelne.
– Nem tudjuk, a következő négy év alatt hogyan változik majd a NER struktúrája, de a 2018-as állapotában szerintem még leváltható lett volna. A kormányoldal visszaélt az állami intézményekkel és erőforrásokkal, az Állami Számvevőszék pedig eddig példátlan durvasággal avatkozott a kampányba, de közben volt egy határ: nem öltek meg vagy börtönöztek be miniszterelnök-jelölteket, és nincs bizonyíték az eredmények rendszerszintű meghamisítására sem. Persze nem tudhatjuk, hogyan reagált volna a Fidesz a választás elvesztésére, de csak abból tudunk kiindulni, ami megtörtént – a többi spekuláció. Idén egyszerűen hiányzott a koncentrált ellenzéki többség és főleg az az ideológiai munka és szervezetépítés az ellenzéki pártok oldalán, amely ezt előállította és becsatornázta volna.
– Ha a pártok alkalmatlannak bizonyulnak, a civil szervezeteknek milyen esélyük van változást elérni?
– Az ilyen rendszereknél mindig az a kérdés, hosszabb távon eljön-e a pont, amikor – például a gazdasági teljesítmény romlása következtében – a legitimáció megrendül. A kulcs azonban még csak nem is ez, hanem az, hogy amikor a változás lehetségessé válik, milyen állapotban van és kikből áll az ellenzék; mit tudnak mondani, mire készültek fel. És ami a legfontosabb, felhalmoztak-e elegendő hitelességet a korábbi években. Amit a Putyin-rendszer működéséről tudunk, azt jelentős részben Politkovszkajától, a Novaja Gazeta öt másik meggyilkolt újságírójától, a szintén lelőtt Nyemcovtól, Navalnijtól és másoktól tudjuk. Ha a rendszer válságba jut, mindebből erkölcsi tőke lesz, egyúttal ösztönzés arra, hogy utána másmilyen rendszert hozzanak létre.
– És mi volna az a bizonyos hosszabb táv, amikor eljöhet ez a pont?
– A rezsimelmélet rengeteg eset tanulmányozása után sem tud meggyőző választ adni arra, hogyan jelezhetnénk előre egy rendszer összeomlását. Úgyhogy csak igazi politológusos választ tudok adni: vannak tényezők, amelyek valószínűsítik egy rendszer bukását, ilyen lehet egy vezetőváltási válság vagy egy elhúzódó gazdasági krízis, de van rengeteg más tényező, rejtett tartalék, amelyek mégis életben tarthatják. Például egy széttagolt, felkészületlen ellenzék, amely nem képes aktív szereplőként fellépni a rendszer válsága esetén. Ugyanakkor előzőleg stabilnak tűnő rendszerek egyik napról a másikra össze tudnak omlani, mert nem számítanak egy külső sokkra, vagy rossz választ adnak rá.
– Viszont amíg a rendszert nem éri ilyen sokk, a vele szemben állók be tudnak-e rendezkedni a folyamatos ellenállásra, vállalva, hogy a visszásságok feltárása szó szerint vérre megy, ahogy Oroszországban?
– Ha abból indulunk ki, hogy a rendszer célja az ilyesfajta tevékenység költségének extrém növelése, akkor ezt azok fogják választani, akik a saját belső költség-haszon elemzésük alapján arra jutnak, hogy a saját integritásuk, az utókor véleménye, a munkájuk hosszú távú hatása megéri akár az életveszélyt is. Voltak ilyen emberek a szovjet időkben is, és most is vannak. Politkovszkaja meggyilkolásakor Putyin úgy nyilatkozott, hogy meghalt egy nem túl jelentős újságíró, de a rendszer ellenzéke hősnek tartja őt. Akinek ez az elismerés nem elég, az nem tud berendezkedni tartós ellenzékiségre, merthogy más jutalomra nem sok esélye van. Oroszországot is sok ellenzéki elhagyta, mert úgy érezték, az életük túl nagy ár ebben a küzdelemben. Akik maradtak, tudják, bármikor kieshetnek az ablakon, leszoríthatják őket az útról, összeverhetik őket. Mindenkinek magának kell döntenie arról, képes-e ezt vállalni egy csakis hosszabb távon elérhető, morálisan értékes célért.
